Millennium után...

Tort ül az elme. Nevet a baj. Táncol a nihil. Ordít a zaj.

...

Nagyszüleink rémálmai kísérnek, vágyódásaik már túl klisések. Nehéz, lassú nekünk ez a noir filmkocka; fülünk erre nem kompakt, szemeinkkel nincs kontakt. (Szkippelünk is!)

…

És újra vígan, színekben pompázunk, hiszen a smart a mi reneszánszunk. Bansky a mi Botticellink, a tudomány az új Istenünk.

Az analóg kultúrát akasztjuk, mivel a digitÁList valljuk! (Valljuk?) Gutenbergből repülünk az AI felé, hol már a falakat is nyomtatjuk magunk köré!

…

Tort ül az elme. Nevet a baj. Táncol a nihil. Ordít a zaj.

…

Hazugság lett a ráció, melyben telis tele a vízió. A magány, titok lett az állandó társunk, melyben a hálóba menekül a valóságunk.

Ünnepeink már rég nincsenek, csak árleszállingózás; melyet, úgy de úgy várunk… Még értesítőt is állítunk!

…

Tort ül az elme. Nevet a baj. Táncol a nihil. Ordít a zaj.

…

Legtöbbször szüntelen vágyakozással egy kemény, rideg üveget érintünk. Reményvesztetten máshoz nem érünk, megoszthatatlan és lehet fertőzŐ.

Örvendve ropjuk az újra, hódolva az algoritmusra. Pikk-pakk, bimm-bumm, vár minket a homo deus!

…

Tort ül az elme. Nevet a baj. Táncol a nihil. Ordít a zaj

…

Mindennél jobban örülünk, hogy lassan mindent tudunk. Izmusok, eszmék vesszetek, régről valók vagytok;

Meg egyébként is embörek, itt mindent lehet!

Férfi a férfi és nő a nő, férfi a nő és nő a férfi. Mindenki egyre csak kérdi; Egyébként ki ez az Ő?

…

Tort ül az elme. Nevet a baj. Táncol a nihil. Ordít a zaj.

…

Földünk egy falu, a háztömbünk egy világ. Emeletenként kontinenseket lépünk át; miközben, sehol egy talpalatnyi föld…

A pszichológus lett a kávé mellé az új nagymama. A jár nekemmé vált az: Oh, Uram! (Nem csoda, szkippelünk!)

…

Tort ül az elme. Nevet a baj. Táncol a nihil. Ordít a zaj.

…

A régi-régi nagyokat a népek tengerébe borítják, mert a vágyott, újnak áll már a talpazat… Addig… - de csak addig, a hatékony átmenet kora(i)?!

A píszi lett az új valid, a giga letekerte a papírt. S minden csak 01010011001… végtelen.

…

Tort ül az elme. Nevet a baj. Táncol a nihil. Ordít a zaj.

…

A szabadság lett a korlátunk, s megvető a csendben gondolat – nincs korridor. Miközben mindenki oly felszabadult, lájkosan boldog, hogy majd kicsattan.

Aszklépiosz botja majd meghasad, gyárai ekkorát soha nem hatottak. Piruláiktól profitálva itt mindenki bódult, könnyed és depresszánstalan.

…

Tort ül az elme. Nevet a baj. Táncol a nihil. Ordít a zaj.

…

Az őszinteség lett beszédünk féltestvére; mely a súlyt, piktogramra cserélte.

A históriánk oly heves, a földünk többször majd belereped. A történelemnek vége lett. Nem kérdi, mondja Fukuyama.

…

Tort ül az elme. Nevet a baj. Táncol a nihil. Ordít a zaj.

…

Bírd! Oltalmazd! Lásd! De, ott abban a pillanatban… Gyalázz, kérdezz, miért vágyod annyira a boldog- ságot!

…

Tort ül az elme. Nevet a baj. Táncol a nihil. Ordít a zaj.

…

Csak egyszer valaki, bárki…! Nem kell, hogy mondja, csak súgja meg. Miért csupán ez a legjobban vágyott?

Miközben soha, de soha nem ez volt. Van…?! Ám csakis ez lesz a cél?!

…

Tort ül az elme. Nevet a baj. Táncol a nihil. Ordít a zaj.

…

De. Nekem… Nem… Nem!

…

Tort ül az elme. Nevet a baj. Táncol a nihil. Ordít a zaj.

forrás: https://www.sueddeutsche.de/kultur/feuersturm-in-dresden-was-ich-sah-hat-mich-zum-psychopathen-gemacht-1.2348026