A nagy herceg

Már megint erre tévedtem, pedig nem is beszéltem vele, gondoltam a geográfusra. Titkon reménykedtem, de mennyire, hogy újra találkozom az égen közlekedő barátommal… De nem, most nincs itt… Legutóbb, máshol találtam magam ezen a bolygón. Itt mondjuk kicsit szebb. Fentről… Jó lett volna egy kicsit vele beszélgetnem. Meghallgatnom, hogy ITT mi történt, mesélhetett volna még sok sok újdonságot. És persze én is elmondhattam volna, merre jártam azóta… Sehol egy rózsa…

Kíváncsi lettem volna, miként reagál a D-209-es bolygójáról hallottakra. Hol mindenki sötét öltönyben, keménykalapban jár-kel és figyel a felszínén. Ahogy ezt a tájat elnézem, itt fenn a magosban, az jut eszembe, amit ott éreztem a hatalmas végtelent. A kis jelentéktelen, szorgos lények szemében a riadalmat a figyelőktől. Miközben a legbizarrabb végig az az érzés volt bennem, amint láttam, hogy a jelentők is reszketve próbáltak létezni azon a picike, ingatag bolygón. Hol hordákban hordták a hazugság terhelő (i)gazságait a szorgosakról. Rövid időt töltöttem el köztük, mert elviselhetetlen volt a légkör… Tova repültem, tovább kerestem, kutattam utamon.

No csak, ott… Ott fent egy olyan, csak nagyobb, mint a barátomé. Integetek, hátha észrevesz. Nem. Sajnos nagyon magasban van, én meg itt pici vagyok. Milyen tiszta és hideg itt. De van valami ősi, megnyugtató is ebben a képben, mely szemem előtt kezd besötétedni.

Nagyon érdeklődve figyeltem volna kíváncsiságát az egyik legérdekesebb bolygóról, amin valaha lépkedtem. Már mikor megérkeztem, valami furcsa, könnyed érzés kerített hatalmába. Aztán, ahogy elkezdtem lépkedni, láttam, hogy alig érek a felszínhez. Annyira kicsi volt a bolygó magjához való ragaszkodás itt, mintha valami átmeneti létbe kerültem volna. Azóta se éreztem ehhez foghatót. Ez volt a J-33-as nevű bolygó. A lakói, kik valami fura módon, mindig mosolyogtak és felfelé tekintve közlekedtek. Egyik este, mikor beszélgettem az egyik köpenyessel – mert mindenki egyforma fehér, szövetben volt – elmondta, hogy jóravaló őseik miatt, ilyen áldásos itt. A mondájuk szerint, a bolygó így üzeni nekik, hogy ehhez a földhöz és annak kincseiért ne ragaszkodjanak, hiszen értelmetlen, mivel egy napon, mindegyikük továbblép. Ők úgy fogalmaztak: Végre egy olyan helyre kerülünk, amely ott tart, nem taszít. Volt valami kettős érzés bennem az ott tartózkodásom alatt. Nem is tudom igazán megfogalmazni, de végig bennem motoszkált. Talán az, hogy a J-33-as bolygó lakói nem igazán akartak semmit, mindegyik, csak várta, vágyódott arra a végső helyre. Kérdeztem, hogy meséljenek a múltjukról, milyen dolgok történtek velük. De legnagyobb megrökönyödésemre, nem értették a kérdést. Itt, ki tudja mióta, mindenki csak várt, büszkén vár és felfelé néz. A harmadik nap után, el is határoztam, másnap útra kelek, mert ez az alacsony gravitáció nincs az egészségemre jó hatással és a bolygót is körbe jártam itt létem alatt, melyen volt egyetlen egy fa, egy kis dombon. Marasztalni szerettek volna, de szerencsémre sikerült tovább utaznom!

Megpróbálok feljebb menni. Egyre hidegebb van itt, de szinte megérinthetem a csillagokat, olyan érzésem van, ahogy nézem itt ezt a kápráztató, tiszta eget. A barátom is biztos ilyen szépségeseket látott, mikor ott fent volt. Lassan lejár az itteni időm… Mennem kell. Pedig, annyi mindent meséltem volna a barátomnak… Lehet már ő is elment innen?! Elmesélhette volna végig az ő történetét, utazását. Még elmondhattam volna néki a legridegebb helyet, bolygót, amit eddig megtapasztaltam. Az értesültek bolygóját, az I-001-et.

Az itteni lakók, mindegyike viselt a csuklóján egy műszert. A csecsemőtől, a felnőttekig mindenki. És nem voltak öregek… Egyet se láttam. Ez a fura műszer, mindent tudott róluk. Mindent jelzett nekik. Nem voltak itt állatok se növények és mégis minden volt, ami a bolygó lakóinak; elmondásuk szerint kell, jár nekik. Nem volt itt betegség, éhség, nélkülözés csak termeltek. De, hogy ki vagy mi végezte azon dolgok előállítását, ami szükséges volt a lakók számára, azt senki nem tudta. Azt az üres tekintetet soha nem felejtem, mikor ezt kérdeztem az egyiktől, hogy akkor mondja meg, honnan vannak ezek a dolgok, javak, ki vagy mi készíti. Nem tudott válaszolni és igazából azt vettem észre, hogy zavarja őt ez a kérdés. Önmagában a kérdezés. A kis lakó egységeikből nem mozdultak ki, minden odaérkezett hozzájuk, amikor jelezték részükre. Mindig azt felelték, hálásak az AI-nak, mert ő az az egyetlen, aki elvárás nélkül csak ad nékik. Hogy ki lehetett az az AI, soha nem tudtam meg, nem is nagyon szerettek erről beszélni, meg nem is volt idejük erre, hiszen egyfolytában a karjukon lévő eszköz jelezte, most mit, hogyan, mikor kell megtenniük. Mindenki csak arra tudott gondolni, ezért meg azért hány pontot kap. Valami érthetetlen dolog miatt, az I-001-es bolygón, mindenki rendületlen gyűjtögette ezeket a pontokat. Érdeklődve próbáltam megtudakolni, hogy mihez kezdenek ezekkel a jutalmakkal, de azt válaszolták, nem tudják, mert még senki sem váltotta be a pontjait, mert akkor újra kellene kezdeni. És őszintén megvallva nem is nagyon tudtam beszélni, mert ők a hangzatos kommunikációról lemondtak. Ők úgy mondták: Lassú és nehézkes, valamint nem adnak érte semmit. Fura volt látni, mennyire hatékonyan működik ez a bolygó, annak ellenére, hogy senki nem tudja mitől?! Az a táj, amit ittlétem alatt láttam, felperzselt volt. Mindenki, mindent tudott, mindent megkaphatott, mindent oda és akkorra vágyhatott, ahogy kívánta. De soha, de soha nem vették le a csuklójukról azt a fura műszert, amelyre úgy tekintettek… Emlékszem, úgy még soha nem vágytam a B-612-es bolygóra, mint mikor ott voltam ezen az I-001-esen. Az értesültek között. Akartak nekem is adni egy ilyen műszert, de szerencsémre sikerült udvariasan visszautasítanom, meg egyébként is, nékem mit adhatott volna…

Egyre hidegebb van itt és a barátommal már biztos nem találkozom. Talán legközelebb. Ki tudja?! Most egy időre hazatérek, a B-612-esre. Nem tudom, még mit hoz elém az utam, ennyi fura bolygó után, de amelyeket eddig láttam, akikkel beszélni tudtam, egyre inkább érzem: ...Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet…*

Bár itt, ezen a Föld nevű helyen, mindig elcsodálkozom, van benne valami… De jó nekem a tudat, hogy van néha, hova visszatérnem, a B-612-esre…

És egyébként is, azt a bizonyos Rózsát keresem szüntelen…

Lehet örökké…

(F)elrepülök…

Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger felett

forrás: https://www.1000museums.com/art_works/caspar-david-friedrich-the-wanderer-above-the-sea-of-fog?from=museums&app_id=703

* Pilinszky János: Apokrif