Tekerd...

Elég zsúfolt, a nappali melóm tekintetében kacifántos időszakon vagyok, sikeresen túl. Leginkább ennek tudható be, hogy egy kissé lelassultak a „léptek” az Utazón, amiért elnézéseteket kell kérnem, valamint egyben köszönöm türelmeteket; de leginkább az időtöket, amelyet erre a kis, megbúvó oldal soraira szenteltek! Köszönöm!

Gondolom mindannyian örömmel és végtelen bizakodással tekintetek a karácsony közeledtére és lelkesedéssel tölt el benneteket az ajándékok felkutatásának izgalma, vásárlása, ne adj Isten készítése. Ha egy kissé aggodalommal tölt el, akkor hasonlóképpen gondolkodtok velem együtt, mivel szerintem ez az ünnep, réges rég elvesztette valódi lényegét… Az egész leírható – hogy aktuális legyek – egy White Friday nevesítéssel. De nem. Nem megyek bele a karácsony kiüresedésének részletes, mély elemzésébe. Most nem…

Egy pozitív történet olvasása után gondoltam, erre... Nem lesz olyan setét, mint a Reménytele-n. Nyugi!

Egy pár napja felmentem az arckönyvre és a sok recept, felettébb értékes videók és a megunhatatlan éttermi kaja fotók közepette felfigyeltem egy írásra – bocs, post-ra – melyet az egyik általános iskolai osztálytársam, (régen) barátom osztott meg a szájber néppel.

Az általános 7. és 8. részében karcoltuk együtt a padot. Az élet úgy hozta, hogy egy középiskolába is kerültünk, de onnantól kezdve nem nagyon tartottam már vele a kapcsolatot. Nem történt semmi, nem tett sem rosszat – én sem – csak így alakult.

Az érthetőség kedvéért, ezen bejegyzés erejéig, nevezzük őt, Szabolcsnak.

Szabolcs.

Vidéken született, elég pór körülmények közé. Nem tartozott soha, az éltanulók táborába, tette a dolgát. Ő nem lustaságból volt közepes. Sose felejtem el, mikor elmesélte, milyen volt, mikor pár éve az anyjával feljöttek Pestre… Az elején, még aluljárókban is töltöttek éjszakákat. Aztán az édesanyja munkát kapott egy munkásszállón, mint konyhás, később büfés és kezdett rendeződni a sorsuk, ha lehet ezt mondani. Kaptak egy kis szolgálati lakást is. Az anyja hajnaltó-estig dolgozott, Szabolcs, meg igyekezett, ha nem is tanulni, de végig csinálni ezt a hetet, hónapot, évet…

Egyszer a nyaralónkba elhívták anno a szüleim, egyke voltom lévén, gondolták ne unatkozzon ez a kölök, meg akkoriban, suli után sok időt is töltött Szabi nálunk… Az anyám egy-két helyre el is vitte az ő anyját, segített neki ezt-azt.

Amikor már tudta, érezte, hogy megbízhat bennem, elmesélte, hogy mikor kicsi volt, az apja egyik napról a másikra eltűnt. Az anyja, annyit tudott kideríteni, hogy Ausztriába ment, de onnantól kezdve nyoma veszett, később azt az infót kapták, hogy meghalt. Apja pásztor volt, ennyit tudott Szabi róla.

Nem nagyon értettem, akkor se ezt a történetet, most se…

Legutóbb pár éve beszéltem vele telefonon. Annyira fura volt, most is emlékszem, „hallom” a beszélgetést, mintha egy vadidegen szólt volna. Persze tudtam, láttam az arckönyvön, hogy rendben van, megnősült, van egy gyermeke. Kompatibilisen hasznos lett… Elmesélte – nem mintha kérdeztem volna – hogy az anyjával nem beszél már. Annyiban is hagytam. Nem tudom elképzelni, szegény, egyszerű asszony mit tehetett… Az egész srác kicsit mindig olyan volt egy idő után, mintha büszkélkedne kellene az életével, mindenkinek. Ez azért vicces, mert azon kevés ember, aki elvisel és ismer egy petit, tudja, hogy ezek a „dolgok” engem mennyire, kibaszottul nem érdekelnek… Mindig is az EMBER érdekel(t)! No, mindegy…

Szóval, fent vagyok ezen az elcseszett, lélek dopping oldalon és a következő pár sorra lettem figyelmes, melyet az oldalon való megjelentetéshez átszerkesztettem.

„32 évig éltem úgy, hogy semmilyen kapcsolatom nem volt azzal, amit mások családnak hívnak. Édesanyámmal nőttem fel, gyermekkoromból csupán néhány halvány emlék maradt egy házról, egy tűzhelyről, és az alatta pihenő macskáról. Hiába kérdeztem, nem volt felelet. Soha nem tudtam meg, hogy miért vagyunk mi csak ketten, miért nem ismerem a rokonainkat, nagyszüleimet. Csupán annyit tudtam, hogy édesapám meghalt, és el kellett jönnünk otthonról.

Pár éve egy váratlan üzenetet kaptam, melyben egy ismeretlen lány azt kérdezte tőlem, hogy úgy hívják-e édesanyámat, ahogy. Úgy mutatkozott be, hogy ő a féltestvérem apám ágáról. Megtudtam, hogy édesapám valójában nem halt meg, olyannyira nem, hogy miután szétmentek anyámmal, új családja lett, és a mai napig él. A feleségem győzködött, hogy keressük meg, de valami visszatartott. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Eddig nem volt, most hirtelen lett apám. Sokáig nem akartam megismerni. Közben a féltestvérem, aki összekapcsolhatott volna apámmal, eltűnt. Nem reagált az üzenetekre, én pedig úgy gondoltam, hogy ez a sors keze, hagyjuk ezt a család dolgot.

Aztán jött Klári, aki biztatott, hogy foglalkozzak a múltammal, derítsük ki honnan származom, kik a felmenőim. Próbáltam meggyőzni, hogy ez nehéz lesz, mert soha nem ismertem senkit, de ő hajthatatlan volt. Az esélytelenek nyugalmával ráhagytam a dolgot, úgysincs semmilyen információ, ami mentén elindulhat.

Kiderült, hogy a testvéremmel folytatott levélváltásokból sikerült kihámoznia néhány adatot, amivel el tudta kezdeni a kutatást, és pár nap múlva már zúdította rám az apai ágon találtakat: nagypapa, dédszülők, ükszülők, földesurak, még vitéz is volt köztük. Elképesztő érzés volt, ahogy hirtelen feltárult előttem a családfám, és kiderült, hogy nekem is vannak gyökereim, melyek létezéséről sem tudtam, nemhogy merre tekeregnek.

Felgyorsultak az események, Klári elkísért a megfelelő hivatalba, ahol üzentem apámnak, hogy ha ő is szeretné, akkor vegyük fel egymással a kapcsolatot. Egy hét múlva váratlanul megcsörrent a telefon, és nem sokkal később megtörtént a találkozás is.

Tudom, furcsán hangzik, de nem vittem érzelmeket a találkozóra, csupán a kérdéseimet. Nem apát kerestem, hanem válaszokat, melyeket anyámtól sosem kaptam meg. Hol éltünk? Mi történt? Persze előtte sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz az apám, milyen lesz a találkozás, és reméltem, hogy ha meglátom, előtör majd valamilyen vele kapcsolatos régi emlék, de ez elmaradt. Talán idővel előjönnek majd. A legtöbb kérdésemre érkezett felelet, így szépen lassan összeáll gyerekkorom első éveinek hiányzó képe. Nem tudom, még mit hoz a jövő, milyen lesz a viszonyunk újdonsült apámmal, de biztosan fogunk tudni egymásról.

Hálával tartozom Klárinak a kitartó munkáért, a folyamatos biztatásért, hogy ismerjem meg a múltamat, a felmenőimet, és keressem meg az édesapámat. Ez a baráti támogatása és szakmai hozzáértése nélkül soha nem valósult volna meg.

T. Szabolcs"

Nem szeretnék átmenni giccsbe, ez nem egy Keresem a családom promó… Számomra nem is az úgymond rátalálás volt a meglepő. Persze, örülök Szabolcsnak, hogy átélhette ezt, megtalálta az édesapját. De...

Hangsúlyozom, hogy sok-sok szempontból "elavult", rossz; sokszor cinikus vagyok.

A számomra felfoghatatlan az egészben, hogy emberekből – nyilván nem mindenkiből – de… Tényleg nem tudom másként mondani, egyszerűen eltűnt az Ember. Az Ez az én, a Mi dolgunk érzet. S persze tudom, szinte hallom, hogy Anser megint miket mondasz, hogy lehetsz ekkora barom… mondatokat.

Sajnálom, de így van.

Félre ne értsetek, teljesen megértem, hogy az ember szeretné ilyenkor – a Szabolcs szép története csak példa – a világnak szétkürtölni az érzést. De kérdem én – és azt is csak nagyon, nagyon halkan – nem lenne emberibb, igazabb, érezhetőbb, ha netán ilyenkor az Ember fia, a legközelebbi barátainak, szeretteinek mesélné el, kik ott voltak velem végig... Miközben a szemükbe néz, kap ő is ezáltal jót?!

Nem, ehelyett osszuk meg… Mindenkivel… Még olyannak is beengedést engedve az életembe, akivel jó, ha háromszor váltottam két mondatot. Bejelölt, hát persze, hogy visszajelölöm. Mi lehet?! Igaz, hogy azt se tudja, min mentem keresztül, mit éreztem régebben… Teljesen mindegy, rögtön mindent érteni fog… Meg egyébként is, ez egy cuki történet, biztos sok mindenkinek tetszik majd az őszinteségem, lehet még másoknak is erőt adok...

Hát, ha ettől kap valaki erőre!?!

És persze a kommentek… A legszebb, az egészben, a „tálalás” … Egy koncert ajánló, egy hír, egy teljes eddigi élet, egy vicces cicás faszság, egy újabb vacsis kép…

Várjunk csak, mi is volt ez?! 32 év. Egy anya, aki nem mondja el a saját, egyetlen fiának, miért nincs az apja mellettük. Miért nincsen egy nagyszülője se. Miért is lettek nincstelenek...

...

Semmi gond, még egy kávé délelőtt és megyek a 13 órás meetingre, csak ezt még át futom, annyira cuki…. Meg ilyen mondatok közepette (bele)veszve görgetünk tovább a HÍRFOLYAMban…

Nem baj, tekerjünk tovább… Hátha van valami vicces…

...

forrás: https://www.popsci.com/this-is-defining-photo-virtual-reality-so-far