top of page

Reménytele-n

  • Anser
  • 2017. okt. 17.
  • 12 perc olvasás

Egy szuterén… Nagyon, setét… Csak a kis ablakon szűrődik be, gyenge fény, a Holdból… A falak, penészesen, nyirkosak... A mennyezetről az egyik falon nagyon lassan, folyik a víz… Az egyik földön lévő sarkokban régóta várakozó bútordarabok jelzik… Rég néztek ide, fentről… Egy rozoga, kopott, billegő széken, meztelenül, megkötözve Gábor… Középen egy pici asztal, három lábbal… A férfivel szembe, az asztalon túl, gubbaszt a földön, összekuporodva valaki… Csak a két csupasz talpa látszódik, bújik ki a homályba…

Villám csap a négyszintes épület kertjének, egyik korhadt fájába, melyről egy ág ,törzsét vesztve zuhan a földre s közben beveri a szuterén koszos, kis üvegét… Szellővel kerül a levegő a helységbe… Gábor arcát oldalról érinti… Kezdi lehajtott fejét, jobbra, balra fordítani… Csukott szemmel próbál magához térni… Mikor kinyitja azokat, nincs még teljesen magánál… Lassan alkalmazkodik a setétséghez tekintete… Próbálja tenyereit arcához húzni, érzi, nem enged… Meg van kötözve. Pupillái ebben a pillanatban nagyra nyílnak… Körbenéz… Látja, érzi meztelen… A – Mi a fasz?! – mondat után veszi csak észre a közelében, csendben gubbasztót. Hirtelen, minden megmaradt erejét bevetve próbálja csuklóit kiszabadítani… Érzékelve a kötés erősségét, a széket igyekszik feldönteni, hátha akkor könnyebben tud mozogni… A szék mozdulatlan… Nem enged az erőltetésnek… Gábor most már kezd pánikba esni… Egyre gyorsabb a légzése… Fázik… Tanácstalan, tehetetlen, kiszolgáltatott… – Te meg, mi a francot ülsz? Segíts már! – Riad rá arra, aki ott van vele, tőle… Csak pár lépésre… Néma csend… Meg se mozdul… – Élsz még? Héj! Hallod, hogy hozzád beszélek, te szerencsétlen?! Vagy Te is benne vagy? Mi a szart akarsz, akarnak tőlem?… – Semmi jelzés. Gábor, ettől a hallgatástól, a helyzettől, a mezítelenségétől teljesen kiborult, pánikba esett, sok(k) volt ez neki. Ordibálni kezdett... Segítségért… Reménykedve… Egy fél óra múlva, már alig volt hangja… A taknya és a könnye folyt le a mellkasán… Végül, berekedt, elcsukló hangon, csak annyit tudott nyöszörögve kimondani – Valaki… Valaki… Bárki… Akárki… Segítsen…

- Akárki? Talán… A remény… Az a fránya, csalfa… Kezdettől fogva vágyott, bizodalmatokkal bíró… Melytől sokan azt a bizonyos fellélegzést… Többet, jobbat ígéri… Igazán kitartó vagy… Bár, mondjuk nem gondoltam volna rólad, hogy ily hamar feladod… És, ha jól látom, már oda is piszkították magad alá, ahogy elkezdtem beszélni… – Törte meg a csendet a földről szemlélő. Gábor úgy érezte, a levegő is megállt, mikor megszólalt, visszafogott, teljesen higgadt hangsúllyal.

- Mit akarsz tőlem? Én egy senki vagyok. Ez valami szörnyű félreértés! Kérlek, engedj el! Esküszöm, hogy nem szólok senkinek! Nekem családom van! – Gábor hangszálai ezeket a mondatokat is nehezen engedték.

- Én? Tőled? Ugyan. Szerinted bírsz bármivel, amire nékem szükségem lenne? Egyáltalán honnan veszed a bátorságot, hogy feltételezed… Mindig ugyanaz… Hogy is mondjátok... Lemez. Ez az! Kimondta, hogy szólhatsz? Megengedtem, hogy beszélj? Egyben igazad van… Egy üres kis, senki vagy. Kinek szólnál? Egyáltalán miből gondolod, hogy van még reggeled? Egy is akár?! Ja, persze… A remény. Tudom, hogy van családod. Szerinted van olyan dolgod, ügyed, mocskos stiklik, amelyeket nem tudok, Gábor? Fogalmad sincs arról, mekkora pácban vagy, mi? Legkevésbé, hogy miért vagy itt?

- Jól van, bazd meg!… Értem. Akkor legalább az egyikünk tudja, tisztában van vele… Mi a faszt csinálunk itt? De kérlek… Velem azt csinálsz, csináltok, amit akarsz… Csak a családomat ne bántsátok! – felelte a széken, reszketve a férfi, miközben egyfolytában a csomótól akarta megszabadítani a csuklóit – Kezdjük akkor tiszta lappal! Kérhetek… Egy pohár vizet? Kérlek! És tégy rám valamit! Nagyon fázom!

Hosszú percekig nem szólt egyik sem. Gábor lassan, kezdte elfogadni a helyzetét. Lehajtotta fejét s így ült mozdulatlanul. Az őrzően gubbasztó továbbra sem tett egyetlen egy mozdulatot. Figyelte a férfit. Látta… Tudta, hogy szenved.

Miből gondolod, hogy többen vagyunk?... Egyébként igazad van… Egészen elképesztő vagy… Te is… És hihetetlen… Te tényleg azt hiszed… Gondolod, hogy most vízre és valami kelmére van szükséged? Miért feltételezed, hogy segítek? Hogy jó vagyok? Hogy vagyok? – ekkor kinyújtotta jobb lábát a földön, a halvány, gyenge fény a térdéig kúszott, Gábor nem látott többet a megbúvó alakból, csak hallotta szavát – Gondolod, van bennem bármi érzés irántad; egyáltalán, hogy foglalkoztat, mit érzel? Hallom a szánalmas siránkozásod. Már ettől olyan visszataszító vagy… – pár perc csend ékelődött közéjük, Gábor pedig megint elkezdett a széken mocorogni, hátha sikerül; ám ebben a pillanatban, megint megszólalt a sötét sarokból a hang – Kezdjük? ... Tiszta lap?… Na, az csak a Ti játékszeretek… A vágyott menekülés… Bármit is jelentsen ez… Kérlek, hagyd már abba a kezeddel a próbálkozást… Semmi értelme! Mire gondolsz most Gábor? Mi következik? Felelj!

- Mit akarsz? Mit mondjak? Ha akarod…

- Igen? – vágott közbe a sarokból érkező mély hang – Folytasd!

- Bármit megteszek! Csak utána engedj el! Könyörgöm!

- Elég! Elég! – ordított rá olyan erővel, hogy a szék, mely eddig mozdulatlan volt, megbillent – Hallgatni se bírlak! Bánt minden… Minden gondolatod, mely átsuhant a mondatod közben fejedben. Elég! Elég!

Gábornak a lélegzete is abbamaradt. Érezte, hogy itt és most nem a megkötözöttség érzése a legnagyobb veszély. Ebben a pillanatban ébredt rá, itt ő tehetetlen. A fényről teljesen visszahúzódott a sötétségbe megint a kiáltó hang testének egy része. Érzékelhetetlen volt a szemnek minden mozdulata. Gábor kiabálni kezdett. Hosszú percekig kiabált teljes erejéből, amíg el nem ment szinte a hangja. Már csak suttogni tudott.

- Soha többet ne merészeld kimondani ezt a szót! Soha! Soha! Nincs jogod kérni, nem hogy… Fogalmad sincs ennek a szónak a jelentéséről, erejéről… Elég legyen, Gábor! Beszélj! – ekkor a férfi érezte, hogy nem fázik már – Szerinted mi következik?

- Nem tudom – felelte halkan, erőlködve.

- Dehogynem. Pontosan tudod, tisztában vagy véle. Az elejétől kezdve.

- Meghalok? – kérdezte teljesen megadva magát a helyzetnek.

- Igen. – felelte a mély hang – De nem most…

- Nem?

- Nem.

- Akkor mikor? – vágta rá érdeklődve a székhez kötözve Gábor.

- Én azt nem tudhatom. De látom rajtad, érzem, hogy megkönnyebbültél. Igaz?

- Igen.

- De miért? Miért jó ez a tudat, miközben a válaszomban semmi sem utalt arra, hogy innen elszabadulsz? Tényleg úgy gondolod, hogy az itt csent egy-két nap, hetek, hónapok jobbak lennének, mint itt és most bevégezni? Miért féled ennyire a halált?

- Nem tudom. Teljesen kivagyok. Tényleg ezekről a kérdésekről akarsz velem beszélgetni?... Talán azért, mert…

- Mert… Folytasd, kérlek! – vágott közbe a sötétből a hang.

- Mert, hátha közben történik valami… Valaki erre jön…

- Az igazat mondd – kiáltott Gáborra.

- Azért jobb, bazd meg, mert reményt ad arra… Legyen akármilyen rövid idő is.

- Ez az… Látod, tudsz te, Gábor! Megint ott vagyunk… Megint, ott, ahol elkezdtük… És te, pedig, megint hinni kezdtél… Kérdeztem tőled párat, nyugodt hangon… Te pedig rögtön hinni kezdtél, hogy egyszer vége lesz… Csak, hogy megnyugodj és most figyelj… Ugyanúgy szánlak téged, mint kezdetben… Egyszerűen rossz érzéseket keltesz bennem. Már a látványod is taszító… Te tényleg nem érted, miért vagy itt? – ekkor rápillantott Gáborra a sötét sarokból egy gyönyörű, tiszta, fényes szempár. A férfi megdermedt. Majd lassan eltűnt az a tekintet.

- Ha ennyire egyértelmű… – kezdett bele bátortalan hangon – És te, tudod rá a választ mondd el, kérlek… Mondd el, hogy mit követtem el, amivel ennyire felbőszítettelek? Egyáltalán, mi a faszt tudsz rólam Te? Mintha te bármivel is jobb lennél… Embereket rabolsz el… Megkínzod őket… Fájdalmakat okozol. És biztos vagyok benne, hogy amilyen beteg, pszichopata vagy, még élvezed is… Kitudja… Lehet épp recskázol ott a sötétben… Tuti női ruhában, gubbasztasz ott… És azért nem mersz kibújni a sarokból, mert te magad is undorodsz saját magadtól… Tessék! Nesze… Megkaptad… Most örülsz? Gondolom idejössz és jól elversz… Vagy, csak simán megkínzol valami kis késsel… De persze nem ölsz meg… Áhh, inkább kiélvezed! Na, felelj erre te beteg fasz!

Hosszú csend töltötte be a helységet, nyomasztó teherrel sújtva a két jelenlevőt. A sötét sarokból egy nesz se hallatszott. A levegő is szinte kivárt.

- Borzalmasan… Kínoz, bánt, minden romlott szavad. Szinte belém hasít… Mikor lettél ilyen Gábor?... Miért gondolod, hogy csak az általad megtapasztalt, ismert dolgok, érzések tudnak súlyos fájdalmakat okozni? Miből gondolod, hogy én bántani akarlak? Egyáltalán tudod te, hogy kerültél ide? Hol vagy? A többi, borzalmas kijelentésedet az elkeseredettségnek, fáradságnak tulajdonítom… Hiszen… Nem tudsz semmit… Velem szembe nem követtél el semmit… Nem is tudnál… Hiszen… No, ez most nem is fontos… Hogy én mit tudok?... Sokat… Nagyon sokat… Olyan sokat, melyet te sohase tudnál elképzelni és nem is tudnál elviselni… Ennyi borzalmat… Nekem is nehéz, emésztő… De itt nem rólam van szó… Én már… Én… – odapillantott Gábor, ahol azt a bizonyos szempárt látta, de nem mutatkozott – Nem nézek rád, mert kiábrándítóan visszataszító a látvány… Ne reméld pillantásom… Szóval, hogy válaszoljak… Mit tudok én… Rólad?... Tudom, hogy nélkülözve nőttél fel, ahogy ti mondjátok, mintha ebből, bármi hátrányod is lett volna, miközben a legtöbbet kaptad… Nehéz sorba tengődő szüleid, mennyi mindent feláldoztak… Kezdettől fogva… Érted... Érted?! Szerencsétlen, egyszerű, tudatlanok… Anyád a háború alatt, többször a végelgyengülés határáig ébren maradt… Mert kellett. Alig bírta nappal nyitva tartani szemeit… Éjjel őrzött, vigyázott rád… Nappal ment, ment előre… Ő se tudta, hova… Igazából, ha úgy vesszük, egész életében vándorolt, kereste a nyugalmat, boldogságot… Tudd Gábor, hogy soha nem volt olyan boldogtalan, mint Nyíradonyban a nővére házában, azokban a borzalmas évtizedekben… Ahova te vitted később el, mikor neked… Kitől annyit kaptál… Elvitted, tehertől megszabadultan… Majd siettél vissza Kecskemétre az ő lakásába, amit nagy nehezen szerzett magatoknak… Mert akkor az Irma, végre beköltözhetett a lakásotokba… De, ennyire ne szaladjunk előre… Anyád, a szótlan tehercipelő, önként adta oda néked életét, hogy neked jó legyen, meglegyen, amit te, oly áhítattal üldöztél… A teljes siker… És várt Apádra… Élete végéig… Kitől el se búcsúzhatott… De… Attila nem jött vissza a frontról… Meghalt, miközben egyik társa hulláját próbálta elhúzni egy közeledő tank elől… Milyen borzalmakra vagytok képesek… És… Reméltek… Mindvégig, szüntelen… Reméltek… Pedig, ha körbenéznél, láthatnád, tisztán… Megérkeztél… Gábor… Igen… A pokol kellős közepén vagy…

Gábor remegve hallgatta, amit a sarok felől megbúvó, mély hang szólt. Megint odavizelt maga alá… Megértette. Ezüst pengeként hasított belé a tudat… Kétsége nem volt, ki szól hozzá… Tudta, elveszett… És, ami még rosszabb… Örökre… Megbénult… Nem mert odanézni…

- Mitől félsz?... Miért félsz tőlem?... – kérdezte nyugodt, teljesen rideg hangon a sarokban megbúvó – Én nem kiabáltam… Nem mondtam bűnös dolgokat… Nem fogalmaztam meg… Vágyakat… Igazat szóltam. Tudod, Te is… És pontosan, tudod most már, hogy nincs… Nincs semmid… Mi is kéne tőled… Végleg megtörtél… Neked már neved sincs… Te, Ember fia… Elveszett… Igen… El… Itt már nincs remény… Mondd hát… Mitől félsz?

- Miért teszed ezt velem? – kérdezte reszkető, elcsukló hangon, leszegett fejjel – Hiszen véget vethetnél ennek… Egy pillanat alatt… Tied lehetne az… Ami végül megmaradt ebből a… Bár, annyit had mondjak… Talán az utolsó szó jógán, ha kérhetem?! Nem én akartam így… Csak úgy jöttek egymás után a dolgok… Nem én akartam így… Nem én döntöttem el, hogy így legyen… Nem én… Én, csak próbáltam a legjobbat… Mindenkinek… Nem tehettem másként… Irma terhes volt… Anyám, mindig azon rágódott: Miért nem maradtunk Nyíradonyban? Én csak tettem, amit helyesnek véltem. Hittem… Apaként és fiúként is igyekeztem… Akkoriban szinte lehetetlen volt lakást kapni… Évekig kellett volna együtt szenvednünk… Senkinek nem lett volna jó… Anyám is beleegyezett, mikor hármasban, az Irmával leültünk és elújságoltuk a jó hírt, hogy nagymama lesz… Nem ellenkezett a leköltözés gondolatától…

Gábor érezte, ahogy a sarokból szemlélő felegyenesedik és szánakozó tekintetével szinte végig perzseli fedetlen testét. Nem nézett fel, nem mert. Várta, hogy történjen valami, hogy megszólaljon. De nem szólt. Csak nézte őt, ott a széken, ahogy meggörnyedve, megtörten gubbaszt. Talpai mellett pár csótány szaladt el, ekkor érezte, hogy a sarokból egy legyintés elsöpri lábai mellől a rovarokat.

- Látod… Már jönnek is érted… – ahogy ezt mondta Gábornak érezte a hangból, hogy újra a földre heveredett a sötétségbe burkolódzó – Kinek képzelsz engem? Úgy érzem, többnek vélsz, mint aki vagyok… Ne félj tőlem. Nem azért jöttem… Én nem… És ne is gondolj rá! Hidd el nékem… Borzalom és végtelen, gyötrelmes fájdalom… Ő vele… Setétség vala a mélység színén… Vigyázz! Vigyázz, mire… Mire a fénybe érsz… – ekkor Gábor egy roppanásra lett figyelmes, mint, mikor egy ember csontja reccsen, de ez sokkal hangosabb, erőteljesebb volt – Nehéz ide lent… Nagyon más, mint hinnéd!... Gábor, ne félj! Tőlem ne! Inkább kezd el mondani, hogy miért gondolod azt, hogy te nem vagy vétkes… Hogy te csupán a körülmények miatt jutottál ilyen mélyre. Tényleg ez minden, mit mondani tudsz… Ezen a széken? Nékem mondhatsz bármit… Én nem ítélkezem! De többet ne mond, hogy nem tehettem mást… Ezt kellett tennem, meg ilyenek! Mindig… Mindenkor, csakis kizárólag te döntöttél… Döntesz most is… Kérlek, beszélj!

Gáboron a tanácstalanság és megrettenés lett úrrá. Nem tudott gondolkodni. Soha nem érezte ilyen nehéz helyzetben magát, miközben olyan békességet is érzett, mint még soha. Nem értette, tudta elképzelni, hogy lehetne valakinek ezekről beszélni, akit még nem is látott. Csendben volt. Várt.

- Kezdd el… Az első… mindig az a legnehezebb… A választópont… Megteszed vagy sem… Hidd el… Tudom mit jelent!

- De nem megy! – felelte sírva Gábor.

- Dehogynem… Hiszen épp most kezdted el. – felelte a sarok mélyéről a hang – Nyugodtan vedd mögüled elő a kezeid és töröld meg a szemeid…

Gábor ebben a pillanatban érezte, hogy engednek, mozdulnak a karjai, a sírás elemi szintről tőrt fel belőle, rápillantott a tenyereire, hogy épek és akkor vette csak észre, ágyékkötőjét. A székből továbbra sem bírt kikelni. Nem is próbálta meg erőltetni, a felegyenesedést.

- Ki vagy Te? – elengedte a kérdést, melyet eddig félve, magába zárt.

- Nem azért vagyunk itt, hogy rólam beszéljünk… Hidd el… Én… Én… Teljesen mindegy, hogy ki vagyok! A te szempontodból, meg végképp… Inkább mondd el…

- Én csak tettem, amit a többiek… Tudod… Hisz mindenki így tesz… Nem akartam én semmi rosszat…

- Nagyon rossz felől, közelítesz! Figyelmeztetlek, a kötés most is rajtad van, csak nem érzed…

- De még is mit kellett volna tennem… Nem volt egyéb lehetőség… Nem volt pénzünk… Jött a baba… Anyám egyre nehézkesebben boldogult… Úgy gondoltam, jobb lesz neki ott… Nyugodt környezetben… Nem piszkálja senki…

- Azért ne felejtsd el megemlíteni, hogy neked volt könnyebb… Hiszen pár hét múlva, már a főnöködnek mutattad a felújított lakást, büszkén… Anyádhoz többet nem mentél le… Mert tudtad, hogy nem helyes, ahogy viselkedtél… Nem érezted volna jól magad ott a bőrödben, ha látod, hogy tengődik… Inkább utazgattál, barátokkal tivornyáztál… És persze a munka, ahol fényes jövőt futottál be…

- És? Baj, ha az embernek pénze, ambíciója van? Szeretne minél többet biztosítani a szeretteinek? Minden évben többször kérdeztem Anyámtól, hogy feljönne az ünnepekre, egy-egy hétvégére… És a feleségem… Aki minden évben kitalálta, hogy a lehető legújabb utazásokra fizessem be a családot… Minden évben, mikor akkoriban 3 évente lehetett utazni… Miközben ő szinte egész nap nem csinált semmit, pusztán a presszóban kávézott, konyakozott egész délután, addig, míg a gyerek iskolában volt…

- Itt most rólad van szó, Gábor… Nem másról… Nem az utazásokról… Nem a házasságodról… Itt arról van szó, hogy felegyenesedve vagy meggörnyedve ülsz… Ezen a széken… A döntéseidről… A szabad akarat… Amiről el se hinnéd, hogy mekkora… Súlyos ajándék… Szóval?... Ha gondolod segítek? De vigyázz… Én csak az igazat fogom mondani… Neked kell végig hallgatni… És a kötés szorulhat fájóbban…

- Mindent tudsz, ugye?

- Gábor! El se hinnéd, mióta… Mi mindent kellett végignéznem… Milyen borzalmas bűnöket, időket láttam, figyeltem… Amikor már szinte, semmi nem volt… Nem mutatkozott bennetek, abból, amilyenek valójában voltatok… Persze… Mi is elrontottuk… Beszélj! Beszélj, Ember fia! – förmedt rá a férfira, olyan húsba hatoló hangon és pillantással a sötétből, hogy a férfi, újra megrettenve és összetörten kezdett mesélni.

- Sajnálom! Szörnyen bánt és sajnálom, Anyám, ahogy viselkedtem veled… Azok után, amin te egyedül végigmentél… Értem…

- Miért? Miért tetted ezt vele? Felelj, Gábor! Mondd el! Könnyíts azon a… – folytatta ellentmondást nem tűrő, félelmetes hangon a sötétből faggatózó.

- Azért… Azért mert már nem bírtam elviselni, azt a megcsömörlött, boldogtalan nőt, aki lettél… Semmit nem láttam már belőled… Kimondottan idegesített, hogy nem tudok úgy egy napot eltölteni, hogy ne lássalak….

- És szerinted mi miatt lett végül ilyen az Anyád, Gábor? A háború… Az éhezés… Az éjjel-nappal meg nem szűnő, aggodalom, mely szép lassan felemészt minden emberi vonást a lélekből. És marad csak az a fonnyadt, megtört, rozoga test. Ki miatt? Kiért vészelte át, ezeket az éveket?

Felelj! Felelj!

- Én miattam! Te jó ég! Bocsáss meg Anyám! Bocsáss meg! Mit tettem! – ekkor szinte belemart Gáborba a hang és megragadta belülről, nem engedte, már benne volt, kifacsartnak és bomlónak érezte egyszerre önmagát.

- Ennyitől nem leszel felegyenesedett… Mesélj arról a délutánról… Mesélj… Mondd el… Milyen szunnyadó lényt sikerült elfojtanod magadban…

- Nem… Nem arról soha…

- Ugye nem gondolom, komolyan, hogy itt neked, bármi szavad is van…

- Ne, nem… Képtelen vagyok rá… – ordított Gábor és szinte kiszakította a földből a szék lábait, ám azok nem engedtek

- Hogy volt?... Hogy is volt?… Mikor a fiaddal és a kis osztálytársával autóztál hazafelé… Te mocskos, förtelmes, utolsó hazug…

- Az véletlen volt… Baleset…

- Ha akarom, ebben a minutumban megvakítalak, ha nem mondod el az igazat… Felelj! Felelj! Beszélj! Te siker ember! Te senki!

- Én nem akartam, hogy ez legyen… Egy szörnyű baleset volt.

- Most ne bújj ki… Vállald felelősséged... – vágott közbe, most már dühödten, emelkedett hangon, a sötét sarokból irányító – … Döntöttél… Ott is Te döntöttél… Mint mindig… Mindig Te döntesz… Engedsz vagy ellenállsz. A fiad kiakarta próbálni a vezetést és közben nem vettétek észre, hogy a hátsó ülésről kiszállt a barátja… A fiad meg… Borzalom… De a te döntésed volt a legrosszabb… Mert többek között, mindenüktől megfosztottad a szüleit… Mindenüktől… Mikor beraktad az autóba azt az apró, kis gyermeket és belehajtottál a szakadékba… A tettedre nem lehet az a válaszod, hogy nem… Nem én döntöttem… A te, egyedüli dolgod… A tettedre nem lehet válasz! Nincs… Nincs…

- Sajnálom… Hidd el… Borzasztóan sajnálom… Attól a naptól fogva egy pokol az életem… Tönkre ment minden az életemben… Hiába a látszat, a többiek előtt. Mindent elvesztettem… Nyugalmat, békét, már a csendet is nehezen bírom… Tudom. Bűnös vagyok. Tudom, de könyörgöm… Esedezem a bocsánatért… Vétkeztem… Szörnyű bűnt követtem el…

- Szánalmas vagy… Még most se beszélsz őszintén… Csak abban reménykedsz, hogy ezek után valami megváltozik benned… Hogy valamit te is átéltél ezalatt, amellyel nyugtatgathatod magad és bármilyen hihetetlen és felfoghatatlan, de még neked is van… Szóval a lelkiismeretedet… Elvesztegettem rád az időm… Pedig nincs már sok… És nekem tényleg nincs bűnbocsánat… Nekem… Nekünk… Nincs… Amit tettünk arra nincs… Hogy is lehetne… Mi… egykor… Amint kilépek az ajtón felállhatsz… De csak ajánlani tudom és hidd el nekem, ne reménykedj… Mert már rég elbuktál… Ahogy én is… De látod… Én is csak… Reménykedek… Ami, tényleg érthetetlen…

Gábor csak hallgatta a sarokból szólót. Érezte, hogy indulásra kész a sötétben megbúvó alak. Hiába próbálta megfigyelni, ahogy az ajtó felé ment, a hirtelen betörő, hajnali fény elvakította.

- Most már felállhatsz… Gábor, volt egy esélyed… Talán még mindig megvan néked! Élj vele! Jobban, mint én…

A férfi feltápászkodott, összegyűjtve minden erejét és az ajtófélfának támaszkodva próbálta kivenni az alakot, de a látása nem volt még tiszta. Csak ennyit, tudott erőtlenül kiabálni.

- Ki vagy Te? Kérlek, mondd el?

Az alak, aki végig a sötétben gubbasztott, fejét elkezdte az égre emelni, de végül nem mert felnézni. Lehajtotta fejét, várt pár pillanatig, majd kissé hátrafordulva így szólt a férfinak

- A nevem: Kokabiel… – majd leguggolva szélesre nyitotta gyönyörű szárnyait és felszállt a többi őrző közé.

Hiszen az égen is pislákol jó és gonosz fényesség...

forrás: https://svetlena87.files.wordpress.com/2015/10/wpid-93c8b3569ab4a1cc7d02fb0fc709aa141.jpg


 
 
 

Comments


Posztok
Archív
Tegek
  • Facebook Basic Square
bottom of page