Stílszerűen

Anser
2017. jún. 17.
3 perc olvasás

Ehhez a pokoli, szar naphoz, mikor ezt pötyögöm túl vagyok ezeken:

- Kibaszott, mérhetetlenül szomorú reggel…

- Nem tervezett szombati ebéd. Ezt a meglepetést! Ő hol van? – Anyám. Közbe jött valami. – Én.

- Gondoltam délután beülök valamelyik kávézóba és ott megírom ezt, majd este beütöm a gépbe. Aránylag hamar, a harmadik helyre be is fértem, megfelelő lesz. Kértem egy feketét és egy limonádét, majd mikor fizetnem kellett volna észrevette, hogy fent felejtettem a tárcám. Ezután, mikor leültem, rágyújtottam, kezdtem ezt el, jött a szél és szétfújta azt a pár papírt, amire írtam.

Hűvös, borús, zord idő van, kicsit fázom is. Stílszerű, nem?

Na, szóval. Én vagyok a legnagyobb idióta, barom, fasz, hogy ha rövid időkre is – leginkább, mikor együtt vagyunk – elhitetem magammal: boldog lehetek.

Bűnös vagyok?

Nem kérdés.

Rossz vagyok?

Nem tudom reálisan megítélni.

Nyomasztó vagyok?

Sokszor igen.

Megérdemlem?

Nagyon szeretném, ha így lenne!

Szeretem?

Igen! Tiszta szívemből!

Pár éve, mikor Boglárkálisan, durva kesztyűvel, szorítva, gyorsan, gyökerestül kitépték addigi életem felnőttem, megöregedtem. Tudatosan zúztam szét, zártam le addigi: céljaim, terveim, elképzeléseimet és még sok mindent. Persze tudom és mondják is – az a kevés ember, akik ismerik a sztorim: Mással is történnek rossz dolgok, mondjuk nem ilyen ömlesztve, egyszerre jön a szar Igaz Anser.

Félre ne értsétek, nem panaszkodom, nem bánok semmit a régből, erősebb is lettem. Megvan mindenem; van, hol lehajthatom fejem, szerencsés állásom van, egészséges vagyok, szuper családom van, igaz barátok.

És Ő!

Mióta megismertem, ezerrel próbálom összeszedni a szétzúzott „dolgaimat”, megszerezni mindent, amit kell egy sikeres férfinak. A biztonságot, nyugalmat, szeretetet… Több kevesebb sikerrel.

Soha nem merült fel bennem, hogy lelépjek itthonról, itt hagyva mindent a D-day után. Pedig mehettem volna több országba is simán. De nem megyek, nem hagyom itt a családom, a sok szart, amelyekhez döntően én is hozzájárultam.

És a legfontosabb érv, jött Ő! Az egyetlen, igaz válasz az élettől.

Az idő.

És az idő.

Mondják – szinte üvöltve hallom füleimben: Megold, begyógyít mindent. Lószart. Csupán tompít. Én nem akarom, hogy tompa legyen, érezni akarom. Bocs, ilyen vagyok. Mindenki elfoglalt, rohan. Tudom. Azt is tudom, hogy gyűlölőm a kort, amelyben élek. Méltatlannak és felettébb hazugnak érzem a közös, egyetemes múltunkhoz.

Mindenkinek nagyon kevés ideje van a család, munka mellett: barátokra, önmagára. Főleg Neki. Tudom! Rengeteg kötelessége, kötelezettsége van. Tudom. Mindig igyekeztem, igyekszem nem „megfojtani” a szeretetemmel! Nem mindig sikerül. Sajnos!!! Brutálisan sok van rajta. Szereti, amit csinál, jó is benne, nagyon ügyes, sikeres. Amikor együtt vagyunk, nagyon jó!

Méltó társa akarok lenni!

Én csupán büszke részese szeretnék ilyenkor lenni a kikapcsolódásának, akár csak egy PusziKKK erejéig, hogy aztán majd valahol, később felvegyem taxival és egy apró puszival kívánjak Neki:

Szép álmokat! Soha nem akartam, akarok nyomasztó lenni ilyenkor számára!

Ezt én rontottam el. Én csináltam belőled ezt.

Nem, KincseM! Ő nem csinált, csinál velem semmi, bántót, rosszat!

Ő jó lélek! Tudom!

Basszameg de SzereteM!

Szabad akarat. Én vagyok a hibás, Te sokkal okosabb, jobb vagy érzelmileg. Én vagyok a sok(k), a nyál, a beszélős, a bugyuta, a túlon túl érzelgős, a fasz. Nekem kell, dolgom, kötelességem, akarom: Jól szeretni! Nincs manír, bűnös ember vagyok, hibáztam!

Képtelenség, nem tudom elképzelni nélküle az …, ezt az egészet!

Az orrhúzós mosoly, az illat, a hang, a bőr, az ébredés; az ölelése nélkül.

Reggel nem is feküdtem vissza, mert jólesően melegített belülről a párnáján az illata és nem tudtam megölelni.

Tényleg üres minden nélküle…

Ha lehetne kívánni – mert ezt akarom a legjobban – az lenne: Hadd tudjam méltón, jólesően

Szépen Szeretve Szeretni!

Azon egyszerű ok miatt, mert Ő a mindenem…

Azt mondtam, hogy kurvára fúj a szél; és persze, hogy Ed Sheeran szól.

Stílszerűen…