Hívatlan mosoly

Kicsit felemás lesz ez a „bejegyzés”. Mikor hozzákezdek, túl vagyok egy nagyon jó beszélgetésen. Három kézműves sörön a Corvin mögötti helyen, a skiccfüzetembe írtam egy vállalhatót – jön! Apámmal, az egyik legjobb barátommal és az egyik tulajjal diskuráltunk említésre méltóan. Tudjátok, mikor megy a beszélgetés magától… Jó az egész. S mivel holnap (ma) munka, megérkeztem oda, ahol aludni szoktam, nem otthonom, csupán jelenleg itt gründolok. Benyomtam egy kellemes muzsikát. Nem tudom miért.? Azonban pár napja eldöntöttem, hogy ma róla írók pár sort, mert beilleszkedett, elvisel minket, a migráns… Szóval e néhány butyuta mondat után végre elkezdem pötyögni.

Úgy érkezett hozzánk, mint egy gyenge, sovány, megtört lélek. Félt minden mozdulattól. Árva volt, elveszett, szomorú, megtört. Anyám mondta: Simogassam meg a fejét. – nem éreztem. Nekem volt barátom, a Johnnie – róla lesz egy bejegyzésem, hosszú lesz…

Fura volt, nem értettem. Nem tudtam, miként reagáljak, azonban neki járt a farka – abban a pillanatban, a Szatyor előtt is. Kedves volt, kezdettől fogva. Nem értettem.

A története regélve, röviden. A budaörsi Tesco melletti parkolóból mentették ki, gonosz emberek közül. Kétéves körülbelül ekkor, semmiről se tehet! Sajnos nagyon megkínozták. Utólag kiderült, hogy megtaníthatták egy-két figurára, pénz keresett miatt, mert az első pár sétáltatás során ugrálva, két lábon közlekedett és félt minden mozdulattól. Reszketett. Érthető.

Hosszú hónapoknak kellett eltelni, hogy élvezze a sétát, a mindennapokat. Elhiggye, hogy talán otthonra lelt. Ekkor én még nem éreztem, nem hittem el, nem tudtam mit rejt a szeme. Nem akartam, hogy Ő legyen a Johnnie után, ő nem egy egyéniség mondtam.

Azonban Ő kezdettől fogva szinte a nyakamba ugrott, azok után, amiken keresztül ment, feltétel nélkül, tiszta szeretettel közeledett hozzám. Én még mindig elutasítottam, nem engedtem, hogy közeledjen. Nekem Johnnie! Ezt tudta Anyám, Apám! Nekem Johnnie…

Majd elkövetkezett a hétvége, mikor kényszerűségből – szüleimnél töltött hónapok alatt – kettesben maradtunk. Bevallom nem voltam kedves. Mert nem akartam őt. Dacoltam az emlékekkel, nem akartam a pajtásom, Johnnie-t megbántani, "álmában" felzaklatni.

Levittem, enni és inni adtam. Mindent megcsináltam, mi kötelező, elvárt. Azonban Ő nem. Ő sokkal jobban teljesített! Odajött az ágyam mellé, a kemény parkettán aludt, szunyókált. Türelmesen kivárta a délutáni első sétát, mivel hajnalban értem oda, ahol akkor aludtam.

Tudom hihetetlen, de mosolyogva, boldogan köszönte mindezt.

Már eltelt pár év, köztünk van, túl van pokolian nehéz, hánytatott napokon, hónapokon, időszakon.

De Ő mosolyogva – mert nevet – jön, sétál, ismerkedik a világgal, azzal, amely nem bánt, nem kényszerít semmire. Talán elfelejti mind azt a rosszat és sok gonoszságot, amin keresztül ment. Kezdem megismerni. De fontos megjegyeznem, biztosan tudom, kijelenthetem, hogy tudja, hallotta, hogy Johnnie…

Azonban nincs miről beszélni, mert mi, páran tudjuk, miken mentél keresztül; hogy még mindig félsz, aggódsz, reszketsz sokszor.

Én emlékszem, hogy járt a farkad a szatyor előtt, mikor először láttam. Sokkal jobb vagy, mint mi! Őszintébb, feltétel nélküli, bizakodó, rendületlenül szeretetteljes.

És végre láthatóan mosolyogsz, morogva játszunk, bújsz. Talán próbálkozol a gondolattal: Ők, ők nem, ők nem dobnak el…

Friskie, mi nem! Én a Johnnie után, sétálok veled…

Ha megengeded, elszívok egy cigit és meghallgatom – mert AdruS álmodik a legszuperebbel és téged pedig nem tudlak most sétálni vinni – egy számot hangosan; mert életingenlő, bizakodó, jobbító, nyugtató, kacér és igaz.

Vágtázz szépeket!

Mi vigyázunk Rád!

forrás: közeli