Alsós a negyedikesek közt

Bizonyára pontosan ismeritek, tudjátok milyen érzés. Ha jól sejtem, TI is számtalanszor „átéltétek”, valahogy mindig próbáltátok elhessegetni – jó emberek révén – nyugtatni magatokat: Biztos nem úgy gondolta! Ha még a jólelkűség mellé, empátia vagy intelligencia is párosul, utána gondolni: Vajon, mi nyomaszthatja? Mi késztethette erre? Miért bánt? Miért viselkedik így?

Nem tudom! Nem az én dolgom az ítélkezés! Az enyém, pusztán a megtapasztalás s az azutáni cselekedet, a tett – ami szerintem a legnehezebb – hiszen leginkább ez ad rólam, rólunk valami képet, hogy ne mondjam, jellemet! De ez messzire visz…

Mindig mélyen elgondoltat; mikor látom, hallom, hogy ez vagy az – néha, ritkán még az Ő jelző is szóba jön – mit is mond, netán tesz önszántából, gondolkodás és kellő mérlegelés nélkül.

Igyekszem kellőképp tisztán, korrektül fogalmazni.

Azonban Ti, talán már sejtitek – mind a huszonhatan, amit köszönök – én nem vagyok, és nem is leszek: Jó. Se a rendszer s leginkább a kor mércéje szerint. Kurvára nem is akarok! Bocs. Nem szeretek mindenkit, finoman szólva. Nem szeretem és nem is érzek semmit az üres tekintetek láttán; a céltalan gondolatok és az értelmetlen faszságok hallatán. Ez van! Tudom mindenkinek nehéz… (- ez egy következőben kifejtendő!)

És mivel ez az én „terepem” remélem, megesik rajtam a jólelkűségetek és megbocsájtjátok, ha némiképp hangot adok értetlenségemnek.

Nem szeretnék a részletekbe veszni. De, mikor esténként, na jó, éjjel telefonon beszélünk, általában hallom a hangján, hogy nehéz, hosszú és fárasztó napja volt vagy ellenkezőleg, hogy vidám, jókedvű – s ez nagyon jó! Én ilyenkor kérdezem a szokásos, szerintem fontos dolgokat; mire Ő kedvesen: Most komolyan ez érdekel? Ekkor meglépem a következő verbális csapást s előfordul, hogy megpróbálom higgadtan a tudtára adni, hiányzik, megölelném, amire Ő közli, nevetve: Most már hányingerem is van, kösz! Szóval ilyen nyálas, undorító kérdezz-felelek zajlik le ebben az öt-tíz percben, mikor nem egymás mellett mondjuk: Álmodj szépeket!

Ez is egy ilyen est, éjjel. Csupán abban különbözik, hogy elárulta, sírt ma! No nem a mérhetetlen hiányomtól, hanem egy nagyon bántó, nyomasztó történés miatt, amibe vétlenül, akaratlanul keveredett bele Ő és a szeme fénye - és ezzel el is érkeztünk a lényeghez!

A sztori okozója és gerjesztője teljesen lényegtelen, nem is nevesíteném, még álnéven se, mert annyira egyszerű, szegény.

Azonban, ami kikerülhetetlen, hogy megemlítsem, foglalkozását tekintve – hivatalosan legalábbis – tanár, mondhatni pedagógus! És akkor itt szeretném rögtön megjegyezni, hogy semmi bajom, előítéletem nincs; sőt mélységes tiszteletem azoké, akik hivatásként ezt a nemes és építő munkát választják. Nekem is volt, két remek tanárom és ismerek személyesen is sok, sőt még családi körben is van nagybetűs pedagógus.

Ám leginkább ezen emberektől nem várnánk, hogy verbális megnyilvánulásaikkal problémát gerjesszenek, konfliktusnak adjanak teret, mellyel nem csupán a gyermekeknek, szülőknek, hanem az egész, kis közösségnek tesznek alá, kicsinyességeikkel, egyszerűségükkel. Ezáltal önmagukat is igen megkérdőjelezhető helyzetbe, szituációba hozva.

Mindenkinek voltak, vannak kellemetlen élményei a suliból. Sokszor ezekből a „helyzetekből” lenyugodva lehet tanulni, erősebbé válni. Gyermekként ezeken – jobb esetben – hamar túltettük magunkat, azonban nevelőként, szülőként ez egy teljesen más helyzet, terep, itt nincs fehér zászló… Nem is kell!

A konkrét esetet, azért nem részletezem, mert – akinek szeretnie kell a gyermekeket; a nevetésüket, elviselni és szintén kacagni a csintalanságaikon; valamint egyenesen, tiszteletet kiváltania az ártatlanokból – az egy szigorú, korrekt, jólelkű és leginkább a kis srácokért rajongó egyén. A kedvesnek tűnő, egyszerű néni nem az és sajnos nem is egyedülálló; nem ildomos rajta mélázni! Még ha jogos is! De azt nyugodtan, lelkiismeret-furdalás nélkül kijelenthetem; aki okot ad arra, hogy Ő sírjon, szorongjon, feszült legyen, aggódjon – nem csupán önmaga miatt – az nekem nem, hogy nem tanár, pedagógus, még olyan jólelkű se leszek, hogy azt mondjam, egy oktondi szerencsétlen. Számomra egy üres, sikertelen, boldogtalan, céltalanul ébredő-fekvő, végtelen gyenge, kis kréta pocsékoló!. Ezért nem tisztelem, nevezem ennek vagy annak, röviden csak elköszönök tőle itt – mert tudom, nem engedné meg nekem, a szomorkodó, hogy a szemébe nézek, mivel Ő jó – ennek az „élet” iskolájában ragadt negyedikes évismétlőnek…

A vidám elme megvidámítja az orczát; de a szívnek bánatja miatt a szellem megszomorodik. - Példabeszédek 15:13

forrás: https://www.lifeskills4kids.com.au/help-your-child-excel-and-learn-in-class/