A hánykolódók

Káosz reccsen, káosz roppan, az égető, romlott mocsok tölt be alant;

majd beszakad a mennyboltozat,

hol bűnbe fullad végleg a jó.

Egybe olvad, mi kezdettől szétválasztatott; az összeömlő víz megfojt. Nem, még ő nem ítél, csupán: sodor, dönt, rombol, pusztít.

Fullasztó, veszetten setét minden, mely egykor tisztán, jóra lett készítve. A törés olthatatlan, mint bennünk: a többre, jobbra, Ez jár nekem! gondolat - az önimádat!

Kapálózó, jajveszékelésektől hangos e bűnbe hömpölygő óceán. Mindenhol az elveszett próbál felszínen maradni.

Ám ezek a hullámok nem áramlatoktól kapott erőtől zúgnak. Nem szélnek, a levegőnek, az életnek verik magukat. És nem! Nem fognak csendesedni - ez egyszer nem.

Önnön magasztos bódultságunk oly magasra hágott, ahonnan már nem lehet csak úgy visszahuppanni. A mélybe húz, taszít az ítéletre késztető zuhanás.

Itt már nem a népek tengere támadott föl,

sokkal, de sokkal rosszabb, ősibb. A hajthatatlan, okulatlan, mindent elpusztító kezdettől bennünk égő, örök tudásra való sóvárgás.

Vízből fogantatott, óvó medencéből érkezett az élet partjára, s lépett, sokat. Ám most a pusztulás árjában kapálózik tisztátalan, lelketlen.

Én is sodródom, nincs kivétel! Itt, már nagyon rég nem lehet az ár elől elbújni.

Hirtelen felszínre kerültem, egy kis levegő, erre a napra, hétre … De ha körbe nézek, itt épp elúszik minden.

Mit fogunk csinálni:

mikor hánykolódva kiáltunk szüntelen a végtelenben; mikor már végleg nem bírjuk erővel; mikor már ahhoz sincs lelkünk, hogy elmerüljünk?

Építeni nem lehet ekkora árban. Egyszer már meg volt. Nem jött be!

Vége.