Pár sorral arrébb

Anser
2017. márc. 19.
5 perc olvasás

Brúnó kisétált a belvárosi, pici, egy szobás albérletéből a közelben lévő Duna-parti kávézóhoz. Míg lefelé tartott a harmadik emeletről, azon gondolkodott, mit is jelenhetett az álma. Jól eső érzésekkel kelt, mikor gondolkodott, mi mit is szimbolizált ebben az álomban. Amire tisztán emlékezett: egy kanapé, egy csinos nő, két takaró, csikis boka, még öt perc.

Ahogy kilépett Brúnó az ajtón, a napsugarai valósággal, lerúgták a fejét. Régóta várta már az igazi tavaszt. Az ilyenkor érezhető finom levegőt, a madarak hangosabb csiripelését, a belvárosi járdának köszönhető utánozhatatlan húgy szagot és szmogot. Míg kiért a kávézó teraszához, vásárolt egy doboz cigarettát, egy rágót és egy Nemzeti Sportot, csak a megszokás miatt, mivel híreket, eredményeket már csak a telefonjáról szerez be, olvas.

Gondolatai egy tegnap a telefonjába pötyögött versen pörögtek. Épp egy vállalható sort „rakott össze”, mikor egy jóképű, büdös hajléktalan érdeklődött, hogy ugyan egy kis aprót dobjon már neki. Brúnó csak ránézett, mosolygott és tovább ment.

Megérkezvén a parti teraszhoz, leült egy szélső, szélvédett asztalhoz, Brúnó nem vágyott semmi másra, csak egy feketére valamint egy cigi szippantására. Aránylag hamar, húsz perc elteltével sikerült a pincérnek akkurátus módon kihozni a kávét és egy kis szódát. Brúnó elővette noteszát és elkezdett firkálni szavakat, sorokat egymás után. Néha gondolatai elvesztek a fényárban fürdő Dunán úszó monstrum hajók látványán; a járókelőkön, anyázó biciklizőkön, vígan szaladgáló kutyusukon.

Brúnó elérkezettnek látta az időt, hogy testét egy pofa hideg sörrel áztassa, intet s rendelt. A teraszon lassan már nem lehetett elférni; a lépcsőkön ülő, borozgató egyetemisták olyan némaságban nyomkodták telefonjaikat, mintha egy vérengző szigorlatot tartó oktató riadt volna rájuk. Brúnó, jókat nevetett rajtuk. A békés délelőttöt egy-két ideges, bosszús, megcsömörlött sétáló nyugdíjas törte meg hangos nem tetszésükkel, miközben legbelül a legnagyobb irigységet érezték a látottakkal kapcsolatban.

Megelégedve haladt az eltervezett káoszos verssel Brúnó, melynek a világból való teljes kiábrándultsága és sokszor megvetése adta a témát. De érezte, hogy valami, valami kis apróság hiányzik még; talán egy találóbb kifejezés, egy még meg nem fogalmazott érv, talán egy kis düh.

Ebben a pillanatban Brúnó számára szimpatikus család ült le a mellette található asztalhoz. Apa, Anya, gyerek, gyerek. Tetszett neki az a nagy elevenség, hangos kacaj, érezhető energia, amely sugárzott ebből a kvartettből. El is döntötte, hogy egy darabig elméjét nem a káosz sötét, mély tulajdonságainak miértjeire koncentrálja, hanem enged egy kis maiságnak; szemlélni, lényegtelen dolgokat olvasni, hallgatni; egy óra, nem több, mondta magában és el is döntötte, közben megebédel, kellemest a hasznossal.

Ez alatt az egy óra alatt, nem történt túl sok érdemleges dolog: a teraszon lévők ettek ittak, az asztalok előtt lévő közlekedőn sétáltak, bicikliztek, futottak, járókerettel fürkészően szemléltek; a parkban a kutyák futkorásztak, ugattak, kakiltak-pisiltek; a játszótéren a gyerekek szaladtak, kiabáltak, kakiltak-pisiltek; a közeli Petőfi hídon egy villamos lerobbant, dühös emberek lepték el az utat; a Szabadság hídon turisták, fiatalok a magasban selfieztek, kikkel a rendőrök kiabáltak: Másszál má’ le Te barom! – angolul már nem ment; a Nagycsarnokban a pince szinten a halas Józsi zárta üzletét, mérgelődött, mert nem ment annyira jól az üzlet; Lajos bácsi egy hat tojásos leveses tésztát keresett az ő Klárikájának, kihez ebédre igyekezett, ki ekkor még nem tudta, hogy a pénztárcáját a nappaliban hagyta – más történet; szegény Marika néni szenvedve tette fel a 47-esre a húzós kocsiját a sok krumplival; a kis Miklóska nevetve csent két almát a zsebében; Bencécske kiesett a hintából; Brúnó meg kevesellte a szalámit a magyaros pizzáról.

A cuki kis család békésen túl volt mindenen, jól laktak, a gyerekek is leették magukat, egyeztetve lett a következő hét, a nagyszülők beosztva és nagy nehezen még azt is sikerült megbeszélniük, hogy a Balázskának a tábor melyik héten lenne a legalkalmasabb, a tenisz és a hegedű órák mellett. A kis Barbara még óvodás volt, nem kellett a mindennapjait zsúfolt programokkal tarkítania. A két szülő a kávét, lattét némán kortyolták. A férfi fizetett, a feleség elvitte a gyerekeket az útindító pisilésre, majd elsétáltak a Szabadság híd felé, eltűntek, oly hamar, mint ahogy érkeztek.

Érezte Brúnó, hogy talán eljött az ő ideje, noteszába meredhet a lazítás után és újra a mélység felé száguldhatnak gondolatai. Hozzá is látott, két cigaretta után, már oly mélyen volt, hogy három strófát is kiküzdött magából. Most már egy fekete oroszt kért. Kezdett alakulni a hangulata a vershez; épp a következő pár soron gondolkodott, írta a szavakat, melyek szóba jöhettek, mikor arra figyelt fel, hogy újabb vendégek érkeztek a mellette lévő asztalhoz.

Nem is nagyon foglalkozott velük, mert több időt nem szeretett volna elfecsérelni, beakarta fejezni a verset. Újra a noteszába meredt szemeivel és gondolatai, mint egy mágnes vonat száguldottak be-le-felé. Már nagyon messze járt. Szemeivel nézett, azonban jelenleg a fantáziáját látta, önmarcangoló kérdéseire kutatta a választ a világban, önmagában. Pár pillanat múlva idegesen kereste az asztal alá leesett tollát, kezével gyorsan megragadta, majd sietve, mielőtt elfelejtette volna a papírra vetette, mi ekkor még benne lakozott:

Cím (később, összegzően, frappánsan)

Káosz reccsen, káosz roppan,

majd beszakad a mennyboltozat,

szétzuhan a ....

...hát mit fogunk csinálni,

mikor hiába kiáltunk szüntelen erővel? (dinamikusan)

…

Nagy nehezen, hamar sikerült Brúnónak ezt a skiccet megszülnie. Kicsit bele is fáradt a legutóbbi „merülésbe”. Rágyújtott egy cigarettára. A nap már a horizont felé húzott, ez volt Brúnó kedvenc napszaka; múló, kiteljesedett, meleg és tiszta. Belekortyolt az újonnan rendelt pofa sörébe, letörölte habtól fedett ajkát és tovább füstölt.

A következő szavakra lett figyelmes a szomszédos asztaltól, miközben próbált erőt gyűjteni a következő sorokhoz. Jóska, Jóska felesége, hát hát hát, fogadás egy-egy-egy üveg bor, pletyka nők és persze a legjobb párosítás: fogadás. Kíváncsi volt kik ők, akik hangosan töprengenek e történet alakulásáról; ki ez a remek páros, kik öt ember helyett is képesek hangjukat hallatni. Egy göndör, vállat fedő vörösesbarna hajú nő és egy gyerkőc nagy nagy mosollyal az arcán és kicsattanó energiával. Próbálgatták a történetet, egymás után elmondták, hátha sikerül valami érdekes végkifejletet találni, egy igaz csattanót megfogalmazni, de leginkább a kérdésre kifundálni a választ, a történet végére a pontot. A pletyka, a pletyka a fogadás tétje. Brúnó már kezdett irigykedni a történet egyszerűségére és érthetőségére. Pár perc múlva ő is motyogta magában a kis történetet, mintha ő is annál az asztalnál ülve lenne egy apró, kis szereplő a történetből. A fiú sokszor fel- felpattant, édesanyja határozottan megkérte, üljön vissza és viselkedjen, koncentráljon a történetre, minél előbb jegyezze meg, jól pontosan a szövegét, amit pár nap múlva kell elmondania a többiekkel együtt. Hangos nevetésük elért a kávézó teraszának mindegyik szegletéig. Ment az aranyos zrika kettejük közt. Brúnó sokszor elmosolyodott a hallottakon.

A sok ital elfogyasztásának egyik tulajdonsága, amellett, hogy a kiszáradást előzi meg, hogy bizonyos fajtájától feltűnően sokszor kénytelen az ember felállni az asztaltól és egy rövid kitérőt tenni. Brúnóra is hasonlóképp hatott s engedett a természet invitálásnak, közben gondolatban megfogant benne annak a lehetősége, hogy megszólítja a rendkívül szimpatikus terasz társakat, de leginkább a vonzó szempár és mosoly büszke tulajdonosára lett volna kíváncsi, a történet vége mellett.

Brúnó felvértezve érkezett vissza a teraszra, ám mikor körbe nézett, nem találta a keresett társaságot, érdeklődött a búslakodó pincértől is, aki közölte: Sietve távoztak. Kártyával fizettek. Brúnót a második mondat, már el sem érte. Nem szólt semmit a pincérhez, visszament asztalához, elkortyolgatta a maradék sört. Fejében megfogalmazott több befejező sorba jöhető véget a vershez. Összeírta mit kell este vásárolnia a vacsorához, majd fizetve távozott.

Már túl volt a vásárláson, ment hazafelé a körúton. Azon gondolkodott, ki az a Jóska, és ki a feleség, mi lehet az a pletyka, miért bor a tét. Nem tudott ezeken a felülkerekedni, mindenképp kellettek neki válaszok; abban reménykedett, hogy ha megtudja ezeket talán, de csak akkor talán újra láthatja őket, nem csak egy teraszos tíz percre.

Lehet ez is csak olyan hiú ábránd? Ez is csak egy újabb urban legend? Ha bízom benne – gondolta magában. Nekem nem is kell bor, semmi, csak még egyszer láthassam őket!

Becsukta maga mögött a bejárati ajtót, felment a harmadikra, letette noteszát, kezet mosott, hozzálátott a vacsora elkészítéséhez. Jót evett, a finom falatokat leöblítette egy rosé fröccsel, egy kupica pálinkával, elszívott sok cigit, majd leült az asztalhoz és elkezdte.

Pletyka A teraszról

…