Ég zeng és

Anser
2016. okt. 24.
1 perc olvasás

Hirtelen férkőzik körénk és lám, újra tombol egy vihar. Nem erősebb, sem pusztítóbb, mint az előzőek, csupán gyors, kíméletlen, mai és ez az, amitől mindent alapjaiban felemészt.

Megsért minden beforrt sebet, sérelmet; mélyeket hasít testben, lélekben. A gondtalanság legnagyobb ellenfele, a természeti, bensőséges béke ádáz, ősi ellensége.

Kitép mindent, mit táplál a biztonság, összedönt sokféle emberi kreálmányt. Harcosa ő az ősi, félemtelen, sötét gonosznak, hű társa a kezdetektől itt forgolódónak. A káosz kegyeltje, szelének ereje.

Kerülhet útjába: kő vagy szellemi torony, erdő, virágos rét, betűvár; nem kímél semmit, aminek múltja – legyen az kétséges – netán biztató jövője lehet. Nem tűr, nem kérdez, fordul és leteper.

A magasból szemlélők biztonságban csak mosolyognak s értetlenkednek: Ezért pánik? Nem látják önön sikerük vakságától, hogy bármilyen erősnek is vélt az ő bércük, az alant végigsöprő orkán őket is eléri és lesznek kihalt, néma pusztaság védtelen élősködői. Ugyanúgy, mint a többi egyszerű jámbor lélek, kiken sokáig fennhangon éldegéltek.

Ez a vihar, ki tudja meddig kísért; mit hagy maga után, enged e az élet további fényének? Pusztító ereje mindent felemészt, elvisel még csírányi erkölcsöt az ember szívében?

Ha higgadtság száll belénk, a forgatag után nem lesz jajveszékelés, égető rombolás. Ezért sosem szabad felednünk – bármilyen kínkeserves is a viharban; mindkét, nagy akkor elképzelhetetlennek tűnő borzalmas lángtenger, moraj egy-egy viharral kezdődött.

De tán egy kissé abbahagyott, mintha gyengülne. Igen, ez már csak egy szellő, néha erősebb. Megint csend van, legalább egy rövid ideig. A nap is ajándékoz most egy melengető sugarat. Használjuk ki ezt a békés csendet! A múltból tudható, jön még vihar. Hisz van, ki nem tiszteli a természeti rendet…