Október van

- Szia! De rég beszéltünk!

- Hmmm, hol is kezdjem?! Annyi minden történt.

- Van egy Nő…!

- Gondoltam, hogy tudod! Akkor azzal is pontosan tisztában vagy, hogy…

- Értem. Így van, Ő egy igazi, ritka, sugárzó kincs. Persze magáról biztos soha nem mondana hasonlókat.

- Persze van tüzem.

- Ne is kérdezd! Sokszor úgy érzem, szétcsúszik, elveszik minden, mi a Lajos utcában megvolt, vagy az akkor években. Félre ne értsd, nem sírom vissza, ez az élet rendje, csak annyi minden történt, mióta a Centrálban beszéltünk. Nehéz. Sokszor nagyon nehéz; de ez a játék soha nem volt egyszerű. Tudom.

- Így van. Igazad van, tudom. És próbálom, mit próbálom; nekem kell, tudom, tartani, fogni, óvni őket. Ez rendjén is van, csak annyira megváltozott itt lent minden, el sem hinnéd. Persze, persze tudom, látod.

- Hát persze, hogy a Tchaikovsky - Valse Sentimentale. Megszerettem, a zenét…

- Most mit szólsz hozzá, lerombolták ezek a mocskok az épületet a Blahán, nincs kegyelem. Naná, hogy tudom mi ment ott, a presszóban, Apu mesélte.

- Tartja magát, erős. És még mindig hisz abban, hogy egyszer, valamikor győz. De persze rengeteg csalódás érte, barátok, ismerősök, egyebek, amiket te pontosan tudsz. Tudod, hogy van ez, ítélkeznek, anélkül, hogy megkérdezték volna, szemébe nézve: Mi van veled? Ez, hogy is van? Én mindig próbálom rábírni, engedje el azt a maximalizmust, amit elvár önmagával szemben és az úgynevezett szakmájától, de ismered milyen. Hihetetlen milyen dolgokon emészti magát, olyanokon, amelyeket a mai kor embere, még jelzők szintjén se ismer, nemhogy aszerint cselekedjen, vagy várjon el dolgokat. Ezért is marcangolja magát, persze.

- Egyértelmű, hogy próbálok. Igyekszem is segíteni. Csak tudod, az van, hogy tiszta szívemből gyűlölöm a középszerűséget, a szürkét… Hiszem, hogy roppant egyszerűen, fantasztikus dolgokat lehetne elérni. De ők, én csak úgy nevezem őket, a rendszeremberek, egyszerűen képtelenek arra, hogy pusztán utána nézzenek egy-két dolognak, gondolkodjanak. Így velük nem nagyon foglalkozom. Aki nekem fontos, azokkal érzékeltetem, legalábbis igyekszem és a sleppel nem foglalkozom, mert értelmetlen. Számtalanszor megpróbáltam, rengeteg beszélgetésen vagyok túl, értelmetlen. Ilyenek; ettől még lehetnek nagyon jó lelkűek, gondoskodóak. Ezzel nincs is baj, csak eljutottam oda, hogy nem érdekelnek. Nincs miért vitatkozni. Ez a szó is sokszor sötét, végtelen alagútba, éjszakákba vezetett, mert két valamire való partner kell hozzá. Nem vagyok én asztrofizikus, se kvantumelméleti zseni, tudom, hogy tudod. De egyszerűen leszámoltam ezzel. Én nem akarok senkinek az életébe változásokat, leginkább világszemléletű ráébredést… Basszus, annyira hiányzik, hogy beszélgessünk!!!

- Tudom, tudom. Nem ilyen dolgokon kellene, hogy járjon az eszem.

- Ő érte nagyon aggódom. Sokszor úgy érzem teljesen bezárkózott.

- Persze, hogy mindenkin segíteni próbál és azon van, hogy jobb legyen. Ő abszolút nem magával van elfoglalva. Néha azon kapom magam, mennyire örülnék, ha azt mondaná, most nem jó, ide vagy odamegyek, vele találkozom. Elmegyek erre, arra. Élné az életét.

- Tudom, hogy Ő ilyen és nem is akarom megváltoztatni, nem is lehetne. Csak örülnék annak, ha látnám, hogy többet mosolyog, sokkal boldogabb. Olyan sugárzó volt, most is az. Szeretem, hisz Ő az Anyám, épp ezért nehéz. Azt akarom, hogy boldog legyen. És ne a „hullámok” figyelése kösse le minden gondolatát.

- Tudom, tudom és igazad van.

- Ők jól vannak! Igaz ritkán találkozunk és akkor is el kell telnie egy kis időnek, hogy beszélni tudjunk.

- Szuperül kitalált valamit és véghez is vitte, beindult neki. A fiúk, szuperek, nagyon büszke lehetsz rájuk!

- Tudom, hogy az vagy! Teljesen különbözőek. Vince egy teljesen külön világ, vele nagyon jókat beszélnél, hihetetlen okos, szorgalmas. A Máté egy igazi mai fiú, életrevaló. És amint látod, ügyesen bánik a nagy pörikkel. Rengeteg munkája van benne és a suliban is nagyon helytáll. Ők is rendben vannak.

- Persze, mikor együtt vagyunk, mindig szóba kerül, hogy Te ehhez vagy ahhoz a témához, botrányhoz mit szólnál, mit csinálnál és jókat mosolygunk rajta.

- Hát persze, hogy hiányzik Ő is. Sokat járok most hévvel és mikor elmegyek ott, mindig eszembe jutnak azok az évek. Apámat viselte meg láthatóan jobban. Nehéz volt neki is végignézni azt a folyamatot, időszakot. Leginkább az esett nehezére, hogy nem tud segíteni neki. Mindenkinek hiányzik. De nyugtass meg, hogy veled van, ott…

- Mondd neki, hogy mindenkinek lesz munkája, ne aggódjon! A vezetéssel is vigyázunk, igen, én is.

- Hogy is volt az a túra? Káplár, Kertész, Lajos, Szentmihályi, Fehérvári. Nekem ennyi jut eszembe, de Ti jobban tudjátok.

- Igen a tél, az kemény volt. Látom, tényleg figyelsz. Igyekeztem emberként megmaradni, méltósággal.

- Persze, hogy kurva nehéz volt. Pokoli. Vicces volt, mikor lent voltam egy szórakozóhelyen, bár Te biztos nem ilyen jelzővel illetnéd és odalépett egy lány, majd megkérdezte: Minden rendben, mert egy három hetes hulla is jobb passzban van? Erre én kicsattanó örömmel az arcomon válaszoltam, hogy persze, köszi; beleszívtam a cigimbe és megittam az italom, aztán hazamentem. Csak egy kis szösszenet jutott szembe.

- És még mindig fogom a kezét…

- Ilyen hamar? Egy kicsit se?

- Végtelenül sajnálom! Igen, a Te órád.

- Én, persze rendben leszek, hisz én a vagyok a 4.

- Nekem erősnek kell lennem, így van.

- Mindenkire, ezt nem is kell mondanod!

- Azért azt engedd meg, így a végére, hogy ne csak ezekről a fránya gondokról essen szó. Pont egyik nap gondoltam arra, hogy milyen jó lenne, ha kiderülne Apámról, hogy ipari kém, hisz a második lap… Előállna azzal egyik nap, hogy: Gyerekek igazából… Na, ez persze vicc.

- Örülök, hogy beszélhettünk. Többször kellene. Eszek rendesen!

- Na, a Nessun dorma már tényleg túlzás.

- Igen a kabátot is felveszem, tudom október van. Szia Papa!