Fantázia e mese?

Gordon teljesen felszabadultan igyekezett hazafelé, azon az esős szerda délután, sárga, pár éves Seat Leonjával. Halkan szólt a rádió, valamelyik késői kívánságműsort hallgatta, de gondolatai teljesen máshol jártak. Elképzelte mekkora örömet fog szerezni feleségének, Klárinak, hogy végre, több éves sikertelen próbálkozás és hiú ígéretek után, most végre rátalált a szerencse, és van egy biztos állása, olyan, melyhez szemen se kell köpnie magát minden este. Végre úgy tűnt, hogy egyenesbe tud jönni anyagilag. Megadhatja anyósának a felhalmozott tartozását, amit persze szerelme anyja, jó szívvel adott nekik, mert ismerte Gordont és tudta nem egy slendrián ember. A banknak is rendezheti kintlévőségeit, elmaradásait. Nem utolsósorban várta, hogy felesége végre újra, igazi férfiként tekint majd reá, büszkén. Gondolt pár hónapja megszületett kislányára, kinek minden szépet és jót, meg akart adni, biztonságban és szeretetben felnevelve, mint minden valamire való édesapa. Gordon sem volt különleges; nem volt ő egyik tudomány, művészeti ág kegyence sem, különösebben tehetséges és nem tüzelte mellkasát, hatalmas ambíció. Csak túl akart lenni a napokon, este hazaérni a családjához, barátaival jóban lenni, utazni, csendben élni.

Épp barátjával beszélgetett, újságolta a hírt.

- Szeva, Balász! Nem rosszkor?

- Gordi! Ne már, tudod, hogy Te, soha! Na, mi újság, hogy sikerült az interjú?

- Hááát, nem is tudom, hol kezdjem… Tudod, ezek is olyan fura kérdéseket tettek fel, kérdeztek millió dolgot és hát ismersz, az ilyen rapportokon nem mindig vagyok a toppon, nem az én világom.

- Jaj, nem is tudom, mit mondjak, Öregem! Hányadik is volt ez ebben a félévben, ötödik vagy hatodik?

- Nekem mondod?! Az ötödik. Tudod, ahogy ott ülsz velük szemben… Két férfi volt és egy nő középen. Nem kell ecseteljem, mi? Vagy bennem van a hiba, vagy ezek mindig megérzik a gyengémet. Nem mintha, bármi titkolni valóm lenne, de egy informatikusnak miért kell 20 percet magáról, a családjáról beszélnie… No, de mindegy, mert eldöntöttem, idén már nem megyek több interjúra. Ne is győzködj! Meghoztam a döntést, punktum.

- Ne hülyéskedj, Cimbi! De hisz, akkor mi lesz veletek, Klárival és a kis pöttöm, Emesével? Erre nem gondolsz, már nem ketten vagytok! Ezeknek a beszélgetéseknek, csak az a lényegük, hogy pszichológiailag kiértékeljenek, semmi több. Te rendben vagy lelkileg, ez látszódik rajtad, nem kell izgulnod. És mit mondtak???

- Tudom, tudom. De nem megyek több interjúra, valahogy majd csak lesz, ahogy eddig is. Meg egyébként nem is lenne mikor rá időm…

- Most miről beszélsz, megőrültél Gordon? Mi az, hogy nem lesz rá időd, ember! Családod van!

- Tudom Balázs! Most épp hozzájuk, haza sietek, csak mielőtt odaérek, gondoltam felhívlak, mert utána, már nem lesz rá időm.

- Te, te, te ne szórakozz velem, mi az, hogy nem lesz időd! Nem készülsz semmi őrültségre???

- Ugyan már! Csupán azért nem megyek interjúkra, meg sietek haza, mert megkaptam az osztályvezetői állást, baszkiiiii!!!!!! Ághhhhhhh!

- A jó édes anyádat szívasd, Gordon, baszki, majdnem infarktust kaptam. Pfffuuu, Te, idióta! Gratulálok, öregem!!! Szívből! Jaj, azt hiszem, most szólok a titkárnőmnek, hogy a következő vendégemet csúsztassa. Baromarc!!! Na, gratulálok, nagyon megérdemelted, akkor hétvégén átmegyek egy-két sörrel, persze, csak ha ráérsz, Osztályvezető!!! Ha tényleg rosszul leszek ma, akkor a Szilvivel te közlöd…!

- Ne butáskodj! Sajnálom! Csak, tudod mióta várom, várjuk ezt a hírt Klárival! Tuti bőgve fogom elmondani neki. Naná, hogy várunk hétvégén a Szilvivel együtt. Minden jót! Szeva!

- Jó ünneplést nektek, megérdemlitek! Ciao!

Kivette füléből a hallgatót, a telefont combjáról a mellette lévő ülésre tette, lehúzta mindkét oldal első ablakát, hagyta, hogy fújja a szél, a tiszta levegőből lélegzett mélyeket. Könnyűnek és felszabadultnak érezte magát, feszülten várta, hogy hazaérjen végre a remek hírrel. Leparkolhasson, köszönthesse a szomszéd, Lajos bácsit, kit születése óta ismert, majd belépve kis otthonukba, magához ölelhesse kedvenceit. Több nehéz év után, számtalan megpróbáltatáson át, végre üres volt a feje, ebben a pillanatban nem nyomasztotta semmi.

Este tíz óra volt, mikor csengettek az ajtón. Klára gyors léptekkel sietett az ajtó felé, előtte azonban leellenőrizte a sütőben az oldalast, melyet takarékra tett, úgy két órája, hogy pont jó legyen mire hazaér. Kinyitotta az ajtót, Emese bömbölni kezdett az emeleti szobájában.

- Jó estét, Asszonyom! Fehér százados vagyok a váci kapitányságról. Ön Juhász Gordonné?

- Igen, én vagyok. Mi ez az egész, mi történt?

- Bemehetünk? Kérem, nyugodjon meg! Van még valaki esetleg itthon önnel?

- Persze, tessék. Nem, nincs; csak a kislányunk van fent, amint hallják. Kérem, foglaljanak helyet, míg én megnézem a kicsit. Addig remélem a férjem is megérkezik, itt lehet bármelyik pillanatban. Nagy nap ez a mai, tudják?!

A kis Emese egyre jobban felsírt, nem nagyon akarta abbahagyni égbekiáltó sírását. Húsz perc is eltelt mire befejezte, elfáradt és lehunyta szemeit. Klári gyomrában a gombóc már dinnye nagyságúra dagadt. Lefektette kicsinyét, megcsókolta homlokát és lefelé indult, azon a most végtelennek tűnő lépcsőn, majd leült a fotelba.

- Megkínálhatom magukat valamivel? – kérdezte

- Nem, köszönjük. Kérem, hallgasson meg. Fehér százados vagyok, ő pedig a társam, Bencés százados. Sajnálattal kell közölnöm, hogy a férjét, ma 18 óra 20 perc környékén autóbaleset érte a 2-es számú főúton, Szendehely előtt. Jelenleg még a nyomozati vizsgálat folyamatban van. Férjét, a váci kórházba szállították, miután egy arra közlekedő gépkocsivezetője értesítette a mentőket. Az életveszélyen túl van, de az állapota kritikus. Meg kell kérdezzem, hogy van e olyan személy a környezetében, akit értesíthet vagy intézkedjünk?

- Te jó Ég! Hiszen, ma ünnepeltünk volna. Ugye túléli? Épp, ma ment egy állásinterjúra. Furcsálltam is, hogy egész délután nem telefonált. Én bele se merek gondolni, mi lenne velünk, ha… Nem, nem…, ezt nem teheti; ez nem történhet meg velünk!

- Asszonyom?! Tud valakit értesíteni; van, akire számíthat most? – kérdezte leguggolva Bencés százados.

- Hogy mi? Tessék? Ja, ja persze. Az édesanyám. Itt lakik, két sarokkal feljebb.

- Kívánja, hogy a társam elmenjen érte, és idehozassam? – ajánlotta fel Fehér s kalapját lejjebb húzta, ahogy tekintetét.

- Hogy mi? Nem tudom.

- Nyugodjon meg kérem, Asszonyom! Minden rendbe jön. Menjél Tamás! – utasította Bencést.

A fiatal rendőr elindult az anyóshoz, becsukta maga mögött az ajtót. A szakállas, idősebb, tapasztaltabb pedig, leült szemben a nővel. Jelenleg, ahogy abban a szobában várakoztak, egy dolog állapítható meg róluk, két külön világban tartózkodtak, máshol jártak. Csend honolt a helységben, nem sírt már Emese se… Egyikük se nézte az időt, csak arra lettek figyelmesek, hogy kopognak. Klára összerezzent, visszaért abból a távoli helyről… Felállt, mélylevegőt vett és elindult az ajtó felé. Kinyitotta, majd meglátva anyját térdre rogyott és zokogni kezdett. A két rendőr segítette vissza a fotelba. A nagymama próbált úrrá lenni a helyzeten, kérdezte a rendőröket, az ilyenkor szokásos eljárásról, de leginkább lányában igyekezett tartani a lelket, erőt adni ezen a pokoli órán. Miután Klára egy kicsit megnyugodott, nem sokkal később elaludt. Erzsébet próbált információkat megtudni a balesetről, valamint sógora állapotáról, de mind hiába. A két szolgálatos, nyugodt, de ugyanakkor végtelenül kimért hangon csak ismételni tudta önmagát.

- Nem tudjuk, Asszonyom. Korai lenne bármit is kijelenteni. Ha gondolják, elvisszük önöket a kórházba.

Ekkor jutott csak Erzsébet eszébe, nem is tudnának mással elmenni. Igyekezett a legtürelmesebben, valamint a helyzethez illően magához téríteni Klárát, de a nő nagyon lassan tért magához. Főzött egy adag jó erős feketét, megkínálta a rendőröket is és a lányáéba öntött egy jó adag vodkát. Ráfér, gondolta. Úrrá lett rajta azon gondolat, hogy most helyt kell állnia, ő nem eset kétségbe. Így is tett. Felkapta az emeleti szobában, már a kimerüléstől békésen szunnyadó Emesét, hogy mikor az apja magához tér, ott legyen mindenki. Klárára terített egy ballonkabátot és kisétáltak az intézkedők autójához, majd beültek hátra. A szomszédok értetlenül szemlélődtek, ki a kertből, ki az ablaka mögül, ahogy szokás. Nem jöttek kérdezősködni…

Miközben a három nő tartott a kórház felé, tele aggodalommal szívükben, Klára mindegyik kereszteződésben megkérdezte – Ez az, itt történt? A két rendőr immár sokadszorra ismételte el, végtelen nyugalommal – Nem, Asszonyom! Nem megyünk arra. S haladtak tovább, nem szólt senki, csak Klára kérdezősködött…

Gordon eszméletlenül feküdt az intenzív osztályon. Arca, teste horzsolással, karcolással tele. Kisebb csontjai repedtek, és tört gerince, ezt még senki nem tudta akkor, csak Leisztkovich doktor, ki rögtön sejtette a röntgen alapján a bajt. Lebénult. A baleset után semmit nem érzékelt sem ebből a világból, sem, pedig… Feküdt békésen, miközben szervezete küzdött, a legnagyobb harcot vívta jelenleg teste, s benne a legapróbb sejtjei. Ő azonban, mintha álmodna. Így is volt.

Látta, ahogy, ott ülnek a terített asztalnál. Végre boldogok és nem csak egy rövid ideig tettetik lányuk előtt, hogy minden rendben van, óvva ezzel is kedvencüknek lelki fejlődését, nehogy megérezzen bármit is. Látta, ahogy szépen cseperedik Emese. Munkahelyének köszönhetően Klári maradhatott végig a kicsivel, mellette kiélhette mindig is vágyott lakberendezési készségét. Gordon nagyon elégedett volt. Bent megbecsülték, értékelték hozzáállását, egyre több barátot szerzett, persze tudta, ezen kapcsolatok nem olyan jelentősek, mint oly sokan hiszik. Sikerrel beíratták abba az óvodába, amelyet többen ajánlottak; vettek még egy kocsit, az asztal mellett mindig vidámak voltak, együtt, békében. Az álom gyorsan pereg…

Később Klára is visszatért a dolgos hétköznapokba, Gordon támogatásának köszönhetően megnyithatta saját kézműves sajtműhelyét, a Nagy Lyukut. Emese elkezdte az iskolát, mellette társas- és népi táncra járt. Sorra gyűjtötte az elismeréseket. Nagyon egészségesen és szeretetben cseperedett, jó tanuló volt, leginkább a reáltárgyak érdekelték. Gordon szépen egyenesen haladt felfelé. Kinevezték régióvezetőnek, egyre többet volt távol otthonától, Klára már négy embert foglalkoztatott, nagyban hozzájárult sikeréhez, hogy férje gyerekkori barátja, ki országos szinten elismert, és sikeres szállodaigazgató, minden helyen, kiállításon ajánlotta a műhelyt és próbálta minél több Gasztró-kiállításra beajánlani Klári remek üzletét. Igazi barát volt, nem kért és nem is várt el semmit, minek is gondolta, hisz nekem is megvan mindenem…

Emese már a gimnáziumban a továbbtanuláshoz kellő felvételijére készülődött, minden oka megvolt a bizakodásra. Sikeresen abszolvált angol és spanyol nyelvből, mindkettőt felsőfokon és nem volt semmi félelme ezzel kapcsolatban. A népi tánccal beutazott számtalan európai országot, szép sikereket ért el a társulattal, és az első szerelem is eljött életében. Klára már otthonról intézte a műhely dolgait. Egész nap kiszállítókkal és marketingesekkel tárgyalt, legalábbis próbált. Igyekezte termékeit egy nagy multi polcaira eljuttatni, nem csak idehaza.

Gordon már szinte csak párszor aludt hitvese mellett. Megkapta, amire egyre jobban vágyott, a Kelet-európai térség, fejlesztési igazgatója lett. Soha egy percre sem feledte, honnan „jött”, mindig adományozott szülőfalújának és se az itallal, se a nőkkel nem kacérkodott. Tette a dolgát, becsülettel és tisztességgel. De legbelül érezte, nagyon eltávolodott szeretteitől. Már az a kevés, ritka számba menő vacsorák se töltötték el olyannyira boldogsággal, elégedettséggel, többre vágyott... Emese, már egyetemista. Klára, rég sikeres. De gyors ez az álom!

Beérve a kórházba igyekezett Erzsébet az ügyeletestől megtudni, merre fekszik, mikor láthatják a családfőt. A pult mögül fáradt, kimerült tekintettel Eszter kérte üljenek le, a doktor úr épp műt, amint lehet, jelzi neki, hogy megérkeztek és biztosította az aggódó családtagokat, hogy a lehető legjobb kezekben van az apa, férj, sógor.

Ilyenkor nem telik az idő, áll és csak a várakozás, az izgalom, a tudatlanság és a kiszolgáltatottság érezteti az emberrel, hogy ez bizony igaz, most ez történik.

Pár óra elteltével, épp Klári tisztába rakta a gyermeket, megérkezett a fehér köpenyben, 70 órája talpon lévő doktor. Megkérte, hogy kövessék, elvezette Klárit és Erzsébetet Gordon ágyához, Emesét Eszterre bízták. Ekkor érezte először Klára, hogy magára maradt, úgy, ahogy még soha. Leisztkovich doktor magukra hagyta őket; egy nyolc ágyas, hatalmasnak tűnő kórteremben feküdt Gordon. Klára arcához kapott, Erzsébet erősen fogta, nem eresztette. Pár percig csak álltak, és nem értették mi történik velük. A nagymama egyik kezével az ágy korlátját markolta, azt biztosnak vélte, másik karjával leányát ölelte, ki lehajtott fejjel arcát tenyerébe hajtva sétált ki a nagy, vészjós szobából.

- Jelenleg kritikus az állapota, belső vérzése van, a jobb karja és bal kulcscsontja eltört. Ami a legnagyobb baj, hogy fenn áll a veszélye és fel kell készülni, hogy deréktól lefelé lebénul, de ez csak 72 óra múlva jelenthetjük ki, remélem, nem kell.

Klára összerogyott, az orvos gyorsan segített Erzsébetnek leültetni. - Asszonyom, kérem, próbáljon megnyugodni, mindent elkövetünk a férjéért. Legjobban tennék, ha hazamennének pihenni, most mást úgy se tehetünk sajnos, reménykedhetünk… Haza tudnak menni?

Erzsébet csak bólintott. A doktor megsimogatta Klára vállát és elindult a hosszú folyosón. Pár nap elteltével a helyzet nem változott. Gordon nem tért magához, bizonyosságot nyert a doktor vélelme. Klárin az apátia lett úrrá. Erzsébet igyekezett egyben tartani a kis családot, Emesét etette, fürdette, gondozta, Klárit is gondozta. Három hét múlva szállították haza Gordont, megtört volt. Mindenki tudta, megváltozott minden… A házat is átalakították. Igyekezett mindenki a férfi kedvébe járni. Rengeteg veszekedés követte hazaérkezését a következő hónapokban.

Gordont nem vettek fel a biztosnak hitt állásba, otthon tespedett, nem is nagyon beszélt senkivel, Emesét se fogta szívesen, bezárkózott. Klári elkezdett dolgozni a közeli élelmiszer boltban, Erzsébet eladta a lakását, hogy a bank felé rendezni tudják tartozásaikat. Klári és Gordon ritkán aludt már egy ágyban, annak ellenére, hogy egy másodpercre se mondott le a nő a férjéről, gondozta felváltva Erzsébettel; ápolták. Emese bölcsibe ment, a legközelebbibe. Teltek a hónapok.

Klári már nem figyelte se a napokat, heteket, hónapokat, tette a dolgát; egyik barátnőjének köszönhetően sikerült Emesét egy közeli óvodába beíratni, plusz órákat vállalt egy kis csemege üzletben szabadnapjain, a közérti munka mellett. Erzsébet egyre kevesebbet bírt segíteni lányán, nagyon bántotta, hogy gyenge, hasztalannak érezte magát. Gordon próbálkozott otthonról végezhető állásokat keresni, de abban a térségben. nagyon nehéz volt ilyen állapotnak megfelelőt találni. Hétvégente, néha nevettek egy egy buta filmen, mindketten gyermekükben látták az egyetlen, marasztaló erőt, ideát, hogy: Nem adhatom fel, menni kell előre…!

A kis Emese ügyes volt, rengeteget segített anyukájának, ápolta nagymamáját, ki nem sokkal később, örök álomba szenderült. A kislányt beíratták a helyi általánosba. Hamar beilleszkedett, barátokat szerzett, nem mindig a legjobbakat. Későn jött haza, kimaradt, lógott az iskolából. Már felsős éves volt, ekkora nem nagyon beszélt már anyukájával, apukáját szégyellte, a cigire is rászokott. Klári reggeltől estig dolgozott, Gordon alkalmi munkákat talált, segített a helyi Önkormányzat is nekik, de persze nem volt ez elegendő semmire. Épp elvoltak.

Emese gimnazista volt egy szomszédos városban, kollégiumban lakott, nem nagyon látogatta szüleit, jegyei nem voltak biztatóak. Klári már nem bírt ezzel, nem tudott még több erőt meríteni magából. Gordon állapota egyre rosszabbodott. Nem bírt végig egy napot se dolgozni, se a székben töltve.

Emese. Emese megszakította kapcsolatát szüleivel az érettségi után. Egy osztálytársával szökött el, Klára úgy tudja Németországba. Kereste a közösségi oldalakon, de az arckönyvben letiltotta. Ez volt az utolsó nem bírta tovább… Ment dolgozni, csak ment dolgozni. Este ápolta férjét, megvacsoráztak, a tévét nézték, nem is maradt másra se igényük, se energiájuk, az idő nem érdekelte őket.

Egy augusztusi pénteken Klára, két szatyorral érkezett a kapuhoz este. Szörnyen fáradt volt. Nem bírt már gondolkodni se. Kinyitotta a postaládát, látott benne pár szórólapot, csekkeket, összefogta a stócnit, belehajította az egyik csomagba és elindult befelé. Köszönt Gordonnak, aki aludt. Feltette a konyhapultra a csomagokat, ott volt még Emese karcolása benne, mit akkor ejtett mikor tanult anyukájától paradicsom karikát vágni. Kipakolt az egyikből, majd a másikból, az értesítőket az asztalra helyezte, külön a szórólapokat. Megvacsoráztak, kinyitott egy üveg vörös bort és összeroskadva ült, fújt egyet és nézett ki az ablakon. Pár perc elteltével Gordon, kérte nézze meg a csekkeket, melyiket, mikorra kell befizetni. A szórólapokat egyesével lapozta át, ez volt neki az utazás, egy kicsi sziget, ami csak az övé, ábrándozhatott, úgy, hogy senkit nem bánt vele és őt se bánthatják ezért… Fennakadt a szeme egy borítékon. Nem tudta mire vélni, nem ismertek senkit Németországban. Azzal a gondolattal rég leszámolt - titokban - magában, hogy a lányáról hírt kap, nem is akarta férjét se ezzel még jobban szomorítani. Felnyitotta, kivette a fényképet, széthajtotta a levelet és könnybe lábadt a szeme. Harmincnégy év küzdelme, szomorúsága, bosszúsága és terhe vált köddé, foszlott szerte, abban a pillanatban, hasogatta szívét, zokogott.

„Drága Anyám!

Ő az unokád, Stefan. Egészséges, 3040 grammal született június 11-én, mint Bözsi mama. Nincs szó arra, amit tettem, leginkább bocsánat. Arra, amit tettem, nem lehet megbocsájtást kérni. Nem is kérem! Most szembesülök, hogy én is anya lettem – érzem át legalábbis – kezdem érteni, milyen poklon mehettél keresztül. Mit élhettél át, mikor magadra hagytalak, elfeledtelek.

Apa remélem jól van és nem szenved. Csak remélni tudom, hogy egyszer, egy napon lelkem megbocsájtást nyer. Hidd el, sokszor próbáltam ennek a levélnek neki állni, de annyira dühös voltam, mindenre… Nem akartam, hogy ez vezérelje a feléd intézett szavaimat. Ha tized annyira jó anya, ember leszek, mint te voltál, vagy, ki mindent megadott nekem, már boldog leszek.

A címünk és az emailem a fénykép hátulján van. Ha tudsz gyere, gyertek vagy írj és megbeszéljük a részleteket.

Nagyon szeretlek!

Kérlek, bocsáss meg!!!!

Emese”

Gordon nem értette, megfagyott, ledermedt. Soha nem látta ennyire magányosnak, árvának feleségét; tíz perc múlva odanyújtotta Klára a levelet…

De gyors. Ez álom? De gyors ez az….

forrás: https://scottdavyme.wordpress.com/2014/05/01/472/