Hallatlanok

Szellemek közt vezet utam, most nem keresem, kutatom célom. Hagyom… Hagyom, merre tekintetem terel, engedem, hogy a látomás szemembe vesszen, vágyom valódi világom vezettetését.

Fejembe cikázik ezernyi kép, régi s kevésbé avítt. Ők, végig mellettem lebegnek, nem szólnak, nem beszélnek, csak figyelnek, csak néznek. Ők nem sietnek, nem mosolyognak, nem ül arcukon érzés, a pír is porrá lett, a ragyogás kihunyt tekintetükből, rég. Ki tudja, hol, mikor és hogyan lettek kísérők, örök szemlélők, anyagtalan kísérlétezők?!

A sűrű forgatagban, jellemtelen tömegben, zajos utcákat róva, hangos zsibajtól sajdulva oculusom megakad…, most minden áll. Zöld gyep, megnyugtat, meglöknek - tovább megy, most nem érinthet se így, se belül. Közelebb lépek, a grász lepi csukám. Érzem a levegőt, hallom a nyugtatót: a végtelen, kezdettől valót, a csendet. Egy szellő ver hullámot ingemen, engedem. Csak úgy vagyok ott, hol élő minden. A tisztaságban fürödve, helyet keresek, testem megpihen, ők csak figyelnek, rebbenek, irigykednek, tudom. Vagy csak próbálkoznak felidézni milyen? Hisz nem éreznek, ők nem. Lábam keresztbe, egyik karom a pad támláján, másik túl a ceremónián: kivesz, gyújt, szív… Összeroppantja védtelen testem a nyugalom, vedd el, zúzz belém, árassz el. Valóságos széltenger csapdossa öltözékem, melyen a napsugara fest új árnyalatokat. Színes minden. A repkedve verdesők köszöntése töri meg e fojtott neszt, táncolnak fenn a felhők alatt. Látványommal bántván az egyik itt ragadt lelket, közelebb úszik felém, arcomba réved, de hideg, rideg a tekintete. Elveszett, nélkülözött, üres és elfeledett. Pillantása szétszaggatja, mi előbb éltetett. Most is áll minden, kivétettünk a béke elől. Visszatért minden, minden, mi elől idetértem. Hirtelen valami, mint egy végtelen hosszú, izzó tű szívem legmélyére hasít, lassan. A fájdalom nem apad, csupán szétáradva testemben lankad. És hallom, amitől rettegtem. Igen, tisztán, félreérthetetlenül, azt, amit oly sokan vágynak; amit, annyian fürkésznek, s epednek, hogy csak egyszer. Tudván, mi jár a másik, a más fejében. Azonnal tovatűnt a lidérc, felismerte ráeszmélésem átkozott adományának. Aléltan, eszem vesztve, félve zuhantam bele, vissza a világomba. Mind, mind beosont a skulómba, kiket eddig észre se vettem, most teljes, igaz valójuk, bennem van. A park egyszerre lett fejem, s testem, gondolatom ketrece, nem enged. Nem csitul, nem halkul, árad belém: a mocsok, az unalom, a szeretet, a fertő, az aggodalom, a féltékenység, a cselszövés, a siker utáni ocsmány epekedés, a tehetetlenség, a szürkeség, s a legrosszabb, az önimádat, végtelen formában. Hallatják öntudatlanul is, mi leginkább motoszkál önnön magukban. Mikor érek oda, miért pont előttem megy a nyanya?; Hogy fogják így felvenni a suliba?; Apám tutira kicsinál!; Az új főnöknek, persze a Tilda a kedvenc, a ribanc!; Hogy fogom az edzésre elvinni, s még anyuhoz is be kell szaladnom?; Pfffúú, de jó segge van, szétkúrnám!; Miért csinálja ezt velem, hisz én mindent megtettem?; Hogy tudnám rávenni, hogy egy kicsit legyen figyelmesebb?; A szombati buliba tuti megcsinálom az Erikát, a Petra meg marad a gyerekekkel, muhahah!; Hétfőn az első dolgom lesz, hogy a Tamásnak elküldöm mit tett az István, kirúgatom!; Örülni fog az ajándéknak?; Szarjál már te kutya!; Honnan a francból volt a Tomiéknak erre a cangára pénzük?; A Peti annyira cuki, szerintem benne van a camsexbe!; Tuti direkt nem mosta ki a tegnapi balhé miatt a futó gatyám!; Hogy fogom ezt megint befizetni?; Hányadik szülinap ez a hónapban?; A nyári tábort meg kell beszéljem a Lindával.; Annyira gáz rajtad ez a naci. Nem veszed észre, hogy dagadt vagy!; Mit nem adnék , ha túl lennék ezen a négy napon!; A festő persze azt mondta, 150-ből meg van.; Hogy tudta ezt elfelejteni, hiszen a saját gyerekéről van szó!; Megint nem végzek 8 előtt.; Éhes vagyok.; A kurva Chelsea elvitte megint.; Persze, csak beszaladunk egy-két dologért… a faszom, 3 órát dekkolunk megint abban a szarban!; Vajon megtalálom azt a körömlakkot?; Hogy a francba nézhettem el az ablak méretet?; Hiányzol Anya! Vigyázz Apára fentről!; Vajon vasárnap megint csak egy órára ugranak fel a gyerekekkel?; Nem tudom mitévő legyek, nem írt végrendeletet.; Ha még egyszer meglátom a Barbi körül, szétverem.; Azt hittem tök jól megírtam. 2-es?! Annyi a konzolnak.; Ne hívjál már baszd meg!; Ez a selfie kurva jó lett, fel is tolom.; Hol alszom ma?; Miért nem tudja elküldeni időben az anyagot?; Kurva darázs, pffuuu.; Hogy fogom ezt megmondani neki?; Szuper lesz az új sütő.; Beleroppant elmém, mindenem, hányinger, gyűlölet, sajnálat s szeretet vegyült bennem. Nem emlékszem, ki szólt hozzám se arra miként, kivert a víz. Szívem ezerrel dobogott… Beszéltek hozzám és én nem, nem tudtam, értem, hallom, vagy csak hallom mondják, hiszik, gondolják. Mintha egy szimfonikus zenekar, vagy maga Wagner felütése taposott volna arcomba. Ledermedtem, szótlanul figyeltem, nem ment, nem akartam feléjük szólni. Nem érdekelt ki, mit gondol. Ettől a pillanattól nem hallottam. Egy szó hagyta el ajkam: Vagyok. Az itteni idegenek, lassan felismerték, biztos egy őrülttel van dolguk, ott is hagytak a cirkuszban, a ketrecben. De az nem. Tudtam, hogy végig itt van. Nem ereszt. Ránéztem, undort éreztem, a szívem szakadt meg. Rájöttem miért van itt, mi dolga, mi az ő váltó súlya, mi örök kárhozatalra, megpecsételte üres létét. Vigyázz, lassíts Ember fia, ne perzseljen fel teljesen mi szíved, lelked nyomja; hiszen az első napfény pillantásától utad megállíthatatlanul halad a végső depóba….

Mi előtt, egy dolog számít csak, hogy elmondhasd felelve a kérdésre: … Biztos megérte így? … Hallatlanul!!??!!

forrás: http://raymondsaldana.deviantart.com/art/old-man-at-the-bench-65200996