Reggelt neked!

Reggel hét előtt tíz perccel, duruzsol a fejem mellett a hajnali digitális szimfónia – Anyád, még tuti nem kelek fel! Ez a korai rítus még háromszor ismétlődik meg, kiegészülve a céges „vonóssal”. Megunván a hajnali divertimentót, köszönhetően a négy órás alvásnak – ezen minden ismerősöm meglepődik – mondhatjuk kipihenten, kipattanok az ágyból és fütyörészve elkullogok a fürdőig, ahol a tükörből valami, elképesztő frizurával tarkított arc pillant rám. Ebben a pillanatban szembesülök azzal az esetleges ténnyel, lehet elfogok késni… Minden apró részletbe most nem mennék bele, hiszen pontosan tudjátok ti is ezen foglalatosságokat. Hamar haptákba vágom magam, leellenőrzöm, mindent lekapcsoltam e, nem ég semmi – ha esetleg igen, egyáltalán nincs gond, csupán délutánig görcsölök, aminek köszönhetően addigra egy kezdetleges fekély lapul bensőmben. (Hazaérve, mikor szembesülök vele, hogy nem állnak az utcán a lakók, szomszédok a kiégett épület környezetében, kis nyugalom tölt el, hogy nem kell az adósok börtönében rohadni, egy K. Ubul nevezetű ötvenes, pocakos fasz mellett az elkövetkezendő 30 évben…)

Gyorsan leszaladva a lépcsőházban, megtapasztalom az egyetemisták által éjjel pippantott, igen jelentős mennyiségű fű egyedi bukéját – ami reggel, sietve a legeslegjobb… Ezután csupán azon kell gondolkodnom, hogy a kapun kilépve jobbról vagy balról kerüljem ki a négylábúak társas érintkezéshez is használt testfolyadékukat. (Mondom ezt úgy, hogy nagy kutyás vagyok!!!)

Elindulván a jól bevált útvonalamon az első tíz-húsz métert megtéve szembesülök vele, hogy nem igazán tudnak hova tenni a lehető legalkalmasabb időben bevásárlásra induló nyugdíjasok, mivel nem értik miért sírok. Biztos gondolják magukban – Naaaa, megint egy drogos! Ez a félreértelmezett következtetés annak tudható be, hogy reggelente erőteljesen működésbe lépnek a könnycsatornáim, ennek köszönhetően valóban igazán vidám tekintettel andalgók a munkahelyem felé, egy cigaretta kíséretében; nyáron ezt a problémát könnyedén abszolválom a napszemüveg hathatós támogatásával.

Elérkezvén a metró aluljáróhoz, elnyomom a cigit – nyáron lekapom a napszemcsit, csakis a hatáskeltés és magam szórakoztatása miatt – és elindulok a mozgólépcső felé. Valószínű, hogy a világ legostobább hajléktalan hölgye éli, tartalmas mindennapjait ennél a megállónál, hiszen az elmúlt, rendkívül vidám kilenc hónap minden egyes munkanapján megkérdezi, illetve csak szeretné, jó, mondjuk megszólít – Elnézést fiatalember… (Ő nem riad meg a szomorú bohócra vajazó arcomtól, nem is értem miért!) Már már folytatná, mire én a mindig beváló: Nem, köszönöm! mondattal viszek be egy tust, amitől úgy ledermed, mint egy 70 éves néni, aki az Aldiban szembesül a Ma minden banán 100 forint kiírással.

Egyszer előfordult, hogy elfelejtettem előző nap megvenni az új bérletet – tudom, mindenki így kezdi a kedves ellenőröknek… - és persze, mint mindig, most se tudtam ügyeskedni, pedig a profik, hetekig, hónapokig képesek egy azon jeggyel utazni. Innen is gratula! No, de visszatérve arra az akció dús reggelre – persze késében voltam. Kedvesen felhívta a figyelmemet a mozgólépcsőnél dolgozó kaller, hogy ez már nem érvényes a Hé, öreg azzal má’ nem tudsz lemenni, baszki! Megköszöntem a reggel is éber figyelmességét és párszor elmotyogtam magamban a Baszki, ezt nem hiszem el, egyszer bliccelnék, erre itt van a kordonok Petrocellije!!! reggeli mondókát, majd elindultam a jegyautomata felé. Igen, rögtön, ahogy túl vagyok az üvegajtókon, ott van Ő. Az elnyűhetetlen, meg nem torpanó, mindig céltudatos hölgy, és persze kezdi – Elnézést fiatalember… A hagyjál, baszki!!! mondatot aránylag hamar felfogja. Sikerül odaérnem a géphez. Mire rájövök, hogyan működik és mit kell nyomni, nem sok olyan tíz perc telik el, mögöttem vidám, türelmes emberek várakoznak, s gondolják ez a neander-völgyi honnan jött. Miután jót csevegek a masinával:

- Igen

- Nem.

- 1 darab, teljes árú, igen.

- Áfás számla?

- Nem, nem, basszus egy kávét ne hozzak, mert olyan lassúnak tűnsz, nem hiszem el!!!

Szóval e kellemes diskurzus végeztével megveszem a jegyet, újfent elindulok a lépcsők felé, ekkor már olyan tekintettel nézem a hölgyet, hogy messziről elkerül – Muhahaha!

Az ifjú Petrocelli, kifejezi őszinte elismerését, biccent – Így, már jó lesz!

Akkor jó, már kezdtem aggódni. Lefelé menet, nem sokan, csupán minden harmadik ember, úgy gondolj, hogy ha a baloldalon már már szabadesésben közlekedik, előbb jön a metró. Hozzásegítve ezen hobbijukkal a jobboldalon utazókat, hogy ilyen kellemes helyen teszteljék le egyensúlyozó képességüket.

Várakozó állásomat elfoglalom a peron legjobbnak ítélt részén, legalábbis addig, amíg be nem érkezik a szerelvény, mert ekkor már sejtem, hogy itt bizony zsebes seggre pacsi lesz. Ez az újkori közösségi játék azért nagyon jó, mert még ha a zsebemben van a kezem, és úriember mivoltomat igyekszem is megőrizni, akkor is olyan, mintha valakinek a tangáját fogdosnám – jobb esetbe, nyáron, tovább nem is fokoznám. Ez azonban feltételezi, hogy rendelkezek egy bizonyos képességgel, nevezetesen az Áhhh, én nem billegek, fasznak kell a mocskos, hatvan éves kapaszkodó, a legújabb Zika vírus variánssal… No, ekkor szokott a jó öreg Thomas megviccelni és nyom egy ilyen igazán jóleső, az embereket lemmings-ekké aszaló poént. Itt aztán repülnek a baguettek, a sonkás tekercsek, tabletek és néha néha a kedvencem a Kurva Anyád! hungarikum.

Már épp kezdtem mind fizikailag mind lelkileg bensőséges kapcsolatot kialakítani a környezetemben lévőkkel, mikor kénytelen vagyok elhagyni a szerelvényt. Néha megfordulok, és egy További jó utat! őszinte jókívánsággal az arcomon – ekkor már nem sírok, bőgök – adok hálát az égnek, hogy nem robbant le- fel, nem gyulladt ki, nem volt a szerelvényen egy mindenre elszánt migráns csak, hogy fokozza a jókedvet, pusztán vészfékezett az a jó öreg, kék metró.

Innen már gyerekjáték, siető cipőtalpak egyre tömörülő kopogása jelzi itt azért még lesz egy kis macsétázás a lépcsőkhöz. Ezen már csak nevetek, elengedem a rohanó éhezőket, kik még az utolsó pillanatot is megragadják, hogy a munkába érve még egy fincsi péksüteményt vegyenek. Azt mindig szerettem volna megkérdezni, ezen vadonélő ragadozóktól, hogy nem lenne egyszerűbb, ha lepakolna a helyén majd csak ezután jönne vissza a béköribe, talán még sorban se kéne állnia, ha mind ezt ötvözi annak az egyszerű fortélyával, hogy kollégáit, netán főnökét is meglepi, hamar szembesülhetne vele, hogy semmi akadálya ennek az útvonal módosításnak. Na, mindegy. Ki, illetve felérek, nem veszek semmit, csak olyan maradian bemegyek a munkahelyemre, liftezek egyet, benyitok. Mire kedves kolléganőm, mosollyal az arcán:

- Sziaaa! Jó reggelt!...

Ja, na ezt hagyjuk. Kell egy kávé….