Légszomj...

Utazó
2016. jan. 13.
4 perc olvasás

Van egy ismerősöm, pontosabban barátom, igen egy jó, közeli. Mit is mondhatnék róla nem egy nagy szám. Öreg, komor, szúrós tekintetű, ősz hajú és kissé kopaszodó, nincsenek márkás cuccai: se textilben, se hitechben. Nincs senkije, se felesége, se gyereke, se unokája, se szerelme és még szerencsétlennek rokonai sincsenek, se barátai, vagy ha voltak is… Nem tudom.

Neki már jó! – mormogja néha az Öreg. Mikor nem fáj neki az élet, ahogy ő mondja, kiül a kertbe vagy a háza elé az utcára, arra a kis, jellegzetes száz éves vacak székére, kezében egy olcsó, szar dobozos sörrel és bámul. Csak tekint kifelé, abból az aszott fejéből, ami ki tudja mennyi mocskot és szemetet meg örömöt és szerelmet raktározott el az Öreg szürkeállományában, és ott van az a förtelmesen irritáló, elégedett mosoly az arcán, mintha minden rendben lenne ezen az egész kurva világon. Az Öreg csak ül és mosolyog, mosolyog a Napba bele és mosolyog. Gyűlölöm, gyűlölöm, gyű…

Csak pár éve lakok itt ebben a szürke, jellegtelen kis városban. Itt, ahol nem történik semmi, az égvilágon semmi. Mindenki reggel felkel, mosakszik, vagy tudja, a tököm mit csinál reggelente, majd megy dolgozni és tanulni vagy tanulni és dolgozni. Ki autóval, ki busszal, ki biciklivel. Maximum ezerötszázan lehetnek azok a rohadt szerencsések, akik itt élnek velem együtt. Ez egy olyan hely, ahova ritkán süt le az igazi nap ereje, fénye, legalábbis, én már nagyon nem is emlékszem mikor sütött úgy igazán! Van itt minden persze: bank, kórház, panzió, éttermek, iskola, söröző mondhatja az errefelé tévedő. Csak az Öregen nem tudok kiigazodni. Ő csak mosolyog, semmit nem csinál, neki minden jó.

Az összes utca egyforma, nem is nehéz, mivel kettő van itt. A hosszabbik a Budai út – igen az megyen arra – és ezen lelhető fel, az előbb felsorolt összes kulturális valamint kevésbé számító, közért működő intézmény, ellátó. A másikat, nem tudom miért, úgy hívják Szederke sétány. Itt minden olyan más, fű kíséri a járókelőt, színesek a kerítések, van a kertekben csúszda, néhol még medence is, köszönnek a szomszédok. A Budain meg csak füst, zaj van. Én itt lakom, és persze az Öreg is. El nem tudom képzelni, hogy bír naphosszat kint ülni az út mellett és csak bámul.

Szóval sejtettem, hogy nem a legszebb vidékre tévedtem, mikor idejöttem, de azért erre nem számítottam. Sokáig tartott mire itt beilleszkedtem, azok után… Nem is gondolok arra mi volt azelőtt, lezártam magamban. Nem volt könnyű. Telt múlt itt az idő, nap s hold futottak versenyt az égen, levelek, szerelmek bimbózta, hulltak a semmibe. Én nem is foglalkoztam semmivel, tettem a dolgom, amihez értettem. Nem tartottam sokra magam, de ez nem jelenti azt, hogy nem voltam tisztába az értékeimmel.

Az Öreg meg csak bámult ott, mindig a kerítésen ülve. Neki mindegy volt esik, fúj vagy tűz a nap. Ő csak ült.

Próbáltam megteremteni azt, amire vágytam. Sokszor éreztem, mikor elértem, megszereztem valamit, netán egy érzést, valóban erre volt, van szükségem. De nem volt ki igazamat alátámasztotta volna. Nem is hiányzott igazán senki, mindig a magam útját jártam. Sokan kinevettek, gúnyolódtak rajtam. Az elején még bántott, kissé sértettnek éreztem magam. Miért velem, miért rajtam köszörülik a nyelvüket, miért rólam pusmognak a falu napon, a vendégségekben, vagy a postán, mikor beléptem?

Aztán láttam az ő életüket, sorsukkal szembesülő, valamint determinált életterüket, lelküket a végsőkig hajszóló, a létezésük okának értetlenségében fuldokló ármánykodókat és csak mosolyogtam az egészen. Nem a bosszú, vagy a düh és még nem is a sértettség finom érzései kerítettek ekkor hatalmukba, hanem… Hanem, éreztem, hogy elégedett vagyok, nem boldog és nem is szomorú, legfőképp nem érzetem szánalmat irányukba, csupán elégedettséget. Lám, lám ti is „csak” emberek vagytok. Nem jobbak, rosszabbak nálam, ahogy ti gondoltátok. Esendő, egyszerű, igaz lelkekkel, romlandó testbe zárt emberek. Ez a gondolat, mit tagadjam, elégedettséggel töltött el.

Éreztem, tapasztaltam sok mindent. Jót, vicceset, égetőt, keserűt, ijesztőt, harapót, izzót. De nem tudtam igazából ezekkel mit kezdeni, nem tudtam megérttetni magam azokkal, akik ezt keltették bennem, ezért költöztem ide, annó, dettó…

Minden nap, este, délután, pirkadat, íz, szomj, az ételek utáni vágyakozás; legyen az lelki, testi finomság. Mind mind elveszett számomra, eltűnt az utánuk való vágyakozás. Persze, mondhatnám: Még van időm, még annyi mindent megtehetek, ez meg ez nekem jár, egyszerűen meg kell tapasztalnom. Az nem lehet, hogy ez kimaradjon, csak azért mert…

A picsába lefekszem. Bezárom a kaput, a kutyát azért szeretem, ő igaz. A teraszon a lámpát úgy felejtettem, ma ez nem történhet meg. Melyik kulcs is az, lehet, felkapcsolom mégis a lámpát? Ah, meg van. Na, végre, bent vagyok. A konyha rendben, nappaliban a tévét lekapcsolom, úgy se megy benne semmi, semmi. Ez a fogas! Mennyi válltakarót tartott hűen, és még itt van, még tartja magát. Na, de még mielőtt én himnuszt zengek róla, felmegyek a fürdőbe, azt hunyok. Ezt, hogy utálom, kurva vízbojler, rohadt lassú, viszont szar, semmit nem látok ettől a gőztől. Az egész helység úgy néz ki, mint valami reneszánsz törökfürdő, pedig csak tíz percet tussoltam, jó a szigetelés.

A kedvencem, hulla fáradtan felöltözni, fogat mosni. Jaj, ezt a fogantyút holnap meghúzom, mert most is majdnem leesett, ahogy kinyitottam a tükröt, hogy kivegyem a krémet. Na, azért megnézem magam, hihetetlen ez a gőz. Törlés.

Még egyszer, ne, ne. Ez nem lehet! Mi a szar van itt? Ne, Istenem! Hol vagyok, mi ez az egész? Uram, mi ez? Nem bírom!!! Ne, ne! Hallod, ne, meg ne próbáld!!! Ne, ez nem történhet meg, velem nem!!!! Mi ez az Egész? Ne, ne merészeld!!! Ne, könyörgök! Elég, elég már, könyörgök! Elég!

Ne, ne, ne mosolyogj! Ne mosolyogj! Bazd meg! Gyűlöllek! Ne mosolyogj! Utállak!

Öreg, gyűlöllek!

Törlés…