Két madár

Nem volt nagyon népszerű hely a pesti belváros déli részén a Királylepke kávézó, azelőtt nem is hallott róla, csak mivel már másfél órája sétált a városban, ebben a rekkenő őszi kánikulában nem bírta tovább és helyet foglalt a teraszon elhelyezett három asztal közül a középsőn. A két szélső asztalt három-három szék őrizte, amelyiket einstandolt négy szék karolta kartámláival. Amint leült és felnézett az égre egy egészen furcsa madár szállt az égbolton, el is merengett ezen pár pillanatig, majd mikor rádöbbent, hogy ornitológiai tudásából hiába próbálja felszívni az azonosításhoz szükséges infókat gyorsan tovább is tekintett a járókelők felé. A díszítésre leginkább a túlburjánzó eklektika volt jellemző keveredve egy kis népi motívumos vonallal, mely már az elején öklendezésre késztette, de gondolta biztos a túl meleg miatt érzi ilyen kellemetlenül magát, és nem is volt kedve öt perc után az egész teraszt széthányni.

Piros terítők, kék asztali futókkal rajtuk egy-egy piros szegfű, melyek körülbelül egy hete töltötték utolsó napjaikat a megkopott citromsárga apró vázácskákban. Zöld étlap, benne jól látható módon kék betűkkel az ételek, italok. Ebben a pillanatban érezte, hogy nem itt fogja korgó gyomrának egyre intenzívebb jelzését csillapítani. A lokál belső részére nem is volt kíváncsi, mivel tudta ő pontosan jól, hogy soha a büdös életbe be nem teszi ide a lábát többet. Ránézet az órájára már vagy 10 perce itt aszalódott, mérgelődött, hogy mi a faszért nem tud kijönni Etelka, a pincérnő. A nevét is csak onnan tudta, hogy egy romalkesz ezen formáját ragadta meg, hogy intellektualitásának hangot adva jelezze, kér még egy kört a következőképp – Etus, hozzá má’ még egy kört abbó a szarból! M

ért kell, hogy itt száradja ki??? A kisasszony illedelmesen kiszolgálta a delikvenst – Tessék, Alex!

Ezután a telóján végig lapozta élete legbefolyásosabb értesítéseit és megérkezett a középső asztalhoz.

- Jó napot! Mit parancsol?

- Hogy mit? Egy mentes vizet és bele egy kis jégkockát.

- Sajnos csak csap vízzel szolgálhatok, mert a légkondicionáló túlterhelte az elektromos rendszerünket és ezáltal a hűtőnk se működik.

- Ez mind nagyon szép és jó. De maga szerint itt a teraszon mennyire érdekel ez engem? Lát arra magában bármi kreativitást, hogy ezt a komplett problémát valahogy áthidalja és teljesítse kérésemet?

- Őőő, sajnálom uram, de nem.

- Na, pontosan ezért fog maga tíz év múlva is itt dolgozni. No, sebaj, leány hozza azt a hűs vizet, és amint meglátja, hogy a barátom megérkezett azon nyomban jöjjön ide legyen kedves. Ja, és még valami. A kötelező körökön kívül nem nagyon kell beszédbe elegyednie velünk. Megértett?

- Igen, máris hozom a vizét. – Etelka ekkor elmotyogta az apjától tanult hálás és felettébb udvarias szállóigét - …hogy, rohadna szét a beled Te, öntelt fasz!

Már türelme végét járta, mikor megpillantotta Kázmért. Felemelte ball karját, intett neki. Kázmér arcán az őszinte riadalom tükröződött vissza, hogy mi a franc baja lehet neki, ilyen helyre nem szokott betérni. Átsietett az utca túloldaláról, kezet fogtak, leült.

- Na, mi a csuda van veled Isidór? Egész nap azon az üzeneteden rágódtam, amit küldtél. Hívtalak a munkahelyeden, de ott azt mondták nem vagy bent.

- Na, mit szólsz? Ez az új törzshelyem!

- Ne bolondozz, mi van veled? Az egyetem óta nem voltunk ilyen krimóban.

Etelka ekkor pillantott ki a teraszra, s konstatálta, hogy ki kell mennie a két kedves vendéghez. Mérgelődött, mert leghűségesebb társa jelezte, hogy Pál megtekintette adatlapját. Gyorsan lecsekkolta és megállapította ez igen, Pál pont ideális neki; intellektuálisan hozzáillő, külső megjelenésben is a számára megfelelő stílust képviseli, sőt még a macskákat is szereti. Ezután rádöbbent, hogy a sudoku egy primitív időpocsékolás. Ki indult a teraszra.

- Mit hozhatok az úrnak?

-Egy hosszú kávét kérnék szépen és egy mentes vizet.

Isidór ebben a pillanatban kezdte volna el mondani, hogy felejtse el az ilyen nagy igényeit. Mire Etus, büszkeséggel az arcán, ránézett műkörmére, megszívta fogát és hozzátette.

- Már jó, megjavítottam!

- Köszönöm, hogy jelezte nekem, már épp kezdtem megkedvelni ezt a langyos, vassal telített vizet – tette hozzá őszinte örömmel az arcán Izidor.

- Ön mondta, hogy ne zavarjam feleslegesen.

Kázmér azt hitte valami rossz álomban van, nem értette, hogy került ide, és ki az, akitől barátja épp agyvérzés közeli állapotba a kerül. Vérmérsékletéhez mérten, próbált a két szájkaratézó közé vágni.

- Akkor, ha jól értem, nincs akadálya annak, hogy rendeljünk az ingerült barátommal egy-egy hosszú kávét és mentes vizet, kegyedtől?

- Nincs. Tanulhatna egy kis illemet a barátjától – Etelka ezzel a mondattal elérte, hogy Izidor vérnyomása a kritikus szintet súrolja.

- Köszönjük. – zárta a trió csevegését Kázmér.

Etus gyorsan, három perc alatt fel is írta a cetlijére ezt a mérhetetlen számú rendelési tételt, majd belibbent, hogy hozzálásson az elkészítéshez. Ekkor már Kázmérban is elkezdett valami megmutatkozni, kigombolta ingjének gallér gombját, és ráförmedt Isidórra.

- Még is mi ütött beléd, mi van veled?

- Mi lenne?! Ez egy idióta, te is láthatod.

- Nem róla, beszélek.

- Akkor miről?

-Miről? Mi a faszt keresel itt, ebben a presszónak nem nevezhető helyen? Nézz már körbe, kik vannak itt!

- Nem értem mi bajod, szerintem mindenki végtelenül kedves, barátságos hely ez. Szerinted te különb vagy nálunk?

- Nem erről van szó. Te is tudod, hogy értettem.

- Nem. Magyarázd el nekem, kérlek, Kázmérkám!

- Ne, Kázmérozz itt nekem!

Ebbe a nyugodt légkörbe érkezet meg Etelka. Ügyesen kihozta a kávékat, csak a csészealjak úsztak a zacctól, és a vizes poharak tetején is csak a legutóbbi tíz vendég újlenyomatát lehetet felfedezni, ha rásütött a nap, melyek egyszerű azonosíthatásra is szolgálhattak volna a rendőrségnek, ha úgy akarták volna.

- Itt is vagyok, a finom italokkal.

- Köszönjük szépen – fejezte ki végtelen háláját Kázmér. Izidor csak ránézett a felszolgálóra, ez is elég volt, hogy még Etelka is megértse mind azt, ami abban a pillantásban volt.

- Egészségükre.

Majd visszament a pulthoz, ahol újfent elege lett Szilvia barátnője ajánlásából, miszerint a sudoku építő jellegű játék.

A két vendég egyszerre ránézett a kávéra, majd egymásra és megállapították: ami szar az szar és azzal a lendülettel félre is tolták a zaccban átitatott meleg vizet.

- Jó, nem? – kérdezte Isidór.

- Na, most, hogy megkaptuk az év kávéját a hasonló jelzővel szintén említhető pincérnőtől, lennél kedves elmesélni mi a franc van veled, Isi?

Ekkor belekortyolt a hideg, mentes vízbe, visszatette a poharat a rettentő giccses asztalra, rápillantott Kázmérra, mosolygott. Eltelt jó pár másodperc mire erőt vett magán.

- Nem tudom mi legyen, nem tudom képes vagyok e folytatni, úgy érzem megfulladok, minden minden az életemben annyira értelmetlen. Természetesen nem a gyerekeimről beszélek. Őket mindennél jobban imádom, szeretem, féltem. Ma is elvittem őket az iskolába, megpusziltam őket, megvártam, míg beérnek a suliba, előtte felkeltem, a szokásos dolgok reggelente, tudod… Szóval. Tudod, tudom jól, mi ketten szinte jobban ismerjük egymást, mint a saját testvéreink. Együtt voltunk gimisek, egyetem alatt is és utána végig. Mind a ketten túl vagyunk az esküvőn, az első: lakáson, kocsin, hitelen, sok sok mocskos szaron… Tudom, tudom voltak szép dolgok. Persze. Van két gyönyörű gyerekem feleségem, neked is; szerencsések vagyunk tudom. Nem kéne, hogy így érezzek, de akkor is. Mi értelme, kérdem én, mi értelme?

Ekkor szembesült Kázmér azzal a gondolatával, hogy komoly baj lehet a legjobb barátjával és nem tudta képes lesz e segíteni neki. Pontosan tudta jól, hogy kettejük közül neki mindig is kiváló volt az érvelő, kapcsolatteremető képessége. Ezért egyre inkább, ahogy Izidor egyre mélyebbre ment önön létének megkérdőjelezésében félelemmel töltötte el, annak a lehetősége, hogy hallgatásával kapcsolatban barátja észre fogja venni és lehet hangot is ad ennek a feltételezésnek, hogy miért vele beszél, hiszen nem is érti meg. Ezért egy felajánlással élt, addig is időt nyerve magának, és reménykedett oly irányba halad cimborája gondolatmenete, amihez már talán Izidor szerint is érdemleges választ, lehetőséget, iránymutatást tud megfogalmazni.

- Fojtasd kérlek, ne tartsd magadban, legalább most itt ezen a förtelmes helyen. - mondta mosolyogva, amitől még idiótábbnak és tanácstalannak érezte magát.

- Rendben. Mostanában előfordult párszor, leginkább akkor mikor elmaradt egy találkozóm és volt egy üres órám, hogy kimentem az épületből nem hívtam fel a nejem, téged se, sőt telefont se vittem utoljára. Leültem a közeli parkba és néztem, néztem az embereket. Az öltönyösöket, mint mi, mennyire röhejesek, persze fiatalon tele ambícióval, azzal a gondolattal felvértezve, hogy simán megtudunk oldani bármit. Mostani fejemmel, nem is értem, hogy lehettem, lehettünk ennyire ostobák, jóhiszeműek. Na, szóval ott ülök a padon és nézem ezeket az embereket és arra gondolok mi értelme az egésznek. És egyszer csak arra gondolok, hogy gyűjtögetünk.

- Hogy micsoda? Miről beszélsz? Egy felelős, megbízható, és ami még fontosabb becsületes férfi vagy. Szerető férj, apa, barát. Nincs semmi olyan, ami miatt neked ilyen dolgokon kellene morfondíroznod. Az a baj, hogy már nem jársz fallabdázni, ott kellene kiengedned a gőzt nem egy ilyen new age szagú, maszlagon kéne aggódnod.

- Nem, nem érted Kázmér. Ha feltenném neked azt a kérdést, hogy szerinted a történelem folyamán, melyik volt a legintelligensebb, leginkább az élethez alkalmazkodó életvitelt folytató civilizáció? Vagy inkább úgy teszem fel, a ma élő ember életvitelét leginkább melyik kor emberéhez tudod hasonlítani?

- Te, jó ég Isi? Ez most komoly? Beiratkoztál valami OKJ-s önmegvalósító képzésre, még erre is volt energiád?

Ezután a kérdés után, már tudta jól Kázmér, hogy itt nem igen tud majd segíteni barátjának, meg is ijedt ettől és egyre inkább a szorongás vette hatalmába és kezdte úgy érezni elveszítette cimboráját, aki kicsivel több, mint fél méterre ült tőle.

- Nem. Nem iratkoztam be semmilyen tanfolyamra, képzésre. Tudod mennyire utálom az ilyeneket. Elárulom a kérdésre a választ, mert te vagy nem akarsz bele gondolni, vagy félsz belegondolni. A válasz az őskor. Az őskori emberhez tudom hasonlítani a mai kor emberét, nyilván nem az első típushoz, hanem ahhoz, amelyik már a kommunikáció alap képességével rendelkezett. A kulcsszó pedig a gyűjtögetés. A gyűjtögetés.

Kázmér egyre jobban aggódott barátjáért. Soha nem látta még ilyennek. Nem tudta elképzelni mit fog mondani, hogy adja tudtára Isi nejének, hogy valami nem stimmel a férjével. De leginkább a tanácstalanság férkőzött már végképp belé és annak a tudata, hogy miért, mióta gondolkozik ilyen dolgokon a barátja. A barátja, ül vele aki itt szembe és számára érthetetlen dolgokról beszél egy különös helyen. Nagyon kényelmetlenül érezte magát.

- Izidor. Nem tudlak követni, hova akarsz kilyukadni. Mindenkinek van nehéz periódusa. Nincs ezzel semmi baj. Nekem is, tudod mikor elvesztettem az előző munkám mennyire kivoltam. Segítettél, mellettem voltál, biztattál és látod igazad lett, sokkal jobb helyem van. Szedd össze magad, van egy gyönyörű családod, munkád ahol szintén szeretnek, tisztelnek. Ne csináld ezt, mert megijesztesz!

- Az lenne az utolsó dolog, amit szeretnék, téged megijeszteni Kazi. Megmagyarázom, és akkor talán eltűnik az arcodról az a leírhatatlan tudatlanság és tehetetlenség, amit utoljára akkor láttam az arcodon, mikor a szalagavatón úgy kellett szinte oda löknöm ahhoz a rusnya Edinához, hogy csókold már meg végre. A mai napig nem értem mi tetszett benne neked. Nem is fontos. Visszatérve a mi kis diskurálásunk origójához, gyűjtögetés. Értem ezalatt, hogy e két kor emberére jellemző igazán az, hogy megszerezzen mindent az ő kis „barlangjába”. Érted mire szeretnék kilyukadni? Semmi tapasztalati úton megszerezhető tudás, csak ami az elvárt. Nyilván nem minden emberre igaz, hála az égnek, csupán rendszer, kor szintjén tegyük fel ezt a hipotézist. Annyiszor eszembe jut, amit a nagymamám mondott mikor társasoztunk. Mennyit kínoztam őt, mire megtanulta a monopoly szabályait. Na, mindegy nem is ez a fontos. Ő mondta azt, hogy az élet olyan, mint ez a társasjáték. Az elején semmid sincs, ahogy a végén se. A játék során lehet négy, öt szállodád, hogy a hasonlatnál maradjunk. Remélem, tudsz követni, Kazi?! Tehát lehet sok mindened, de a játék végén, minden vissza megy a dobozba, vagy ahogy mondani szokták beadjuk a kulcsot. És akkor mi marad? Semmi, csak a család. Jobb esetben. Szóval erre jöttem rá. Mondd te mikor olvastál utoljára, vagy sétáltál egyet, bicikliztél vagy tudom is én csináltál olyat, amit csak magad miatt végeztél, mert örömöd leled benne? Ez nem önzőség. Én, nem tudom megmondani. Kazikám, nem tudom megmondani...

- Hát nem is tudom, mit szóljak. Tényleg sok mindenre számítottam, de erre nem. Le vagyok döbbenve. Persze örülök, hogy erről beszélünk, de ugyanakkor meg is rémülök, hogy mi van veled, mi rejtőzik benned. De tudd, köszönöm, hogy ezeket elmondod. Mondhatnám erre, hogy ez az élet rendje, felgyorsult világban élünk, vagy például, hogy nem lehet összehasonlítani a nagyszüleink, vagy a még régebben élők életvitelét a mienkkel, hiszen a reggeli felkelésünkkor több információs hatás ér, mint a nagyszüleinket egész életükben. Nem tudom mi a megoldás, nem is gondolom, hogy az én tisztem ezt kifundálni. Ha valóban így érzel, mindenképp szeretnélek megnyugtatni, hogy veled vagyok, segítek amiben tudok. De arra megkérlek, hogy ezekről a dolgokról ne nagyon beszél az Eszterrel, főleg a gyerekek előtt, mert nem hiszem, hogy jó hatással lenne egyikükre se. Igazából nem hiszem, hogy bármiféle baj lenne veled, sőt. Csak túlságosan le lehetsz terhelve. Vegyél ki pár nap szabadságot és menjetek el a gyerekekkel valahova.

- Nem értettél semmit! Nem akarok a gyerekekkel sehova menni, miért ne beszélhetnék az Eszterrel erről, ezekről a bennem dúló gondolatokról, kivel, hanem a feleségemmel. Ugyan már mi a fasztól lennék leterhelve, a napi hat mailtől, vagy a körülbelül tíz oldaltól, amit át kell olvasnom, ne idegesíts!

- Nem úgy értettem. Csak nem szeretném ha megijesztenéd az Esztert. Persze, hogy elmehetsz egyedül is pár napra, nincs ezzel semmi baj, ha erre vágysz!

- Hagyjuk, Kazi. Ne haragudj, nem akartalak megbántani, rád ordítani. Nem volt jó ötlet, hogy téged ezzel terheljelek. Fizessünk.

- Ne viccelj! Jó, hogy elmondtad. Maradjunk még!

- Jó? Mire? Meg se érteted miről vakerolok. Fejezzük be mindjárt esik.

Ezután felállt biztosnak hitt székéből Izidor, odalépett Etushoz, letett egy ötöst, ránézett majd egy mosollyal adta tudtára, hogy soha többé nem akarja látni se őt, se ezt a porfészket. Kázmér próbálta nyugtatgatni, marasztalni, de nem lehetett. Nem, mert oly sok mindenben, Izidor érezte, hogy Kázmér nem is akar ilyen dolgokról beszélni, nem vele, senkivel. Kezet fogott vele, fejével biccentett és elindult hazafelé, vagy legalábbis amiről azt gondolta, hogy az az. Mikor a kereszteződéshez ért visszanézett és látta, hogy Kázmér gyors, dinamikus gesztusok mellett telefonál, biztos volt benne, hogy a nejét, vagy az ő feleségét tájékoztatja az elhangzottakról. Mosolygott rajta, majd elfordult felnézet az égre és megint azt a furcsa madarat vélte felfedezni, amin ámult, míg Kázmért várta. A kanyarban Alajos fordult be a kereszteződésbe piros furgonjával, épp hazafelé tartott a terhes feleségéhez, lenyúlt, hogy felhangosítsa a rádiót. Izidor lelépett az úttestre, végig a madarat nézte, tetszett neki az a szabadság, irigyelte. Hangos fékcsikorgás, Alajos már képtelen volt időben lassítani és abban a pillanatban elütötte a figyelmetlenül lelépő Isodort, ki ott helyben szörnyet halt.

A madár.

A madár.

A madár csak repült tovább…

#madár #semmi #kávé