Ha újra szólni tudnék...

Uram! Hálás szívvel járulok Eléd. Bűnös vagyok. Nem hiszem, hogy méltó vagyok, hogy szóljak…

Nehéz, mérhetetlen súly nyomja vállam, hogy újra eléd járuljak. Hogy megszólítsalak. Szavaim Hozzád intézzem.

Sivár világ, egyszerű megalkuvója vagyok. Ki nem remél, csak megy, küzd.

Hálás vagyok mind azért, mit adsz, amiért küszködéssel teli éltem során megáldasz. Mikor, még erőteljesebben csavarsz az életemen…

Azonban, mérhetetlenül hibáztam. Sokat. Kérdőre vontam léted. Gyenge voltam, mikor hatalmadban kételkedtek.

Elhagytam a megemlékezésed napját. Sikereimben elvesztettelek. Ezáltal, el is feledtelek. Elengedtelek.

Borzalmas dolgokkal terheltelek, feltételeztelek, önön magam gyengesége miatt. Szóltam Hozzád, bűnösen, tisztátalanul. Érdemtelenül.

Hittem, hogy az a tizennégy év, valamire jogosít. Tévesen hittem, hogy házadnak vélt helyén töltött éveim, elkísérnek áldásoddal.

De most már tudom, hogy elveszett gondolat volt; fogantatásától elvetélt. Az üzeneted, léted kijelentésébe veszve elfeledtem, mit leginkább parancsoltál.

Szeress!

Igyekezz a jóra!

Nézz szembe! – Önmagaddal is!

Ha mernék, újra Hozzád szólni, szavaimmal terhelni; bántó gondolataimmal zargatni. Ne engedd!

Hála és köszönet hagyja el ajkaimat; gondolataimat a szeretet és a – legnehezebb – megbocsájtás vezesse.

Köszönöm, hogy példával szolgálsz. Köszönöm, hogy Őt utamba engedted! Köszönöm, hogy velük újra célt mutatsz. Köszönöm, hogy vagy! Köszönöm, hogy esendő létem egy kis igazulást jelent Néked! (Gyarlók vagyunk. Érdemtelenek.)

Köszönöm, hogy ma, holnap ölelhetem!

S talán egyszer, őszintén eléd járulhatok, rengeteg kérdésemmel, melyeket tudsz, hiszen Tőled fogant!

...

Amen